Dave, a Benedictionhöz azután csatlakoztál, hogy Barney elhagyta a zenekart, és a Napalm Death énekese lett. Emlékszel még, hogyan kerültél a zenekar új énekesi posztjára? Ti voltatok az első számú választás, vagy más énekeseket is meghallgattak?
Szia, köszönöm az interjút! Rengeteg jó kérdés következik. Igyekszem mindegyikre a lehető legjobban válaszolni. Annyit pontosítanék, hogy már nem vagyok a Benediction tagja. Többek között egészségügyi okokból, az egyre súlyosbodó ízületi gyulladásom miatt léptem ki, de a személyes részletekbe itt nem szeretnék belemenni.
Egy este a Costermongers pubban találkoztam a zenekarral, akik énekest kerestek. Felajánlottam, hogy meghallgatáson veszek részt, és néhány nappal későbbre ki is tűztük az időpontot. Aznap másokat is meghallgattak, de amikor a zenekar meghallotta, hogyan szól a hangom, illetve azt is látták, mennyi munkát fektettem a dalok megtanulásába, meggyőztem őket, és tulajdonképpen megszületett a döntés. Néhány nappal később egy Birmingham belvárosában található bárban találkoztunk, ahol közölték velem, hogy megkaptam az állást.
Mit lehet tudni a zenei előéletedről?
Hétéves koromban kezdtem Black Sabbathot hallgatni, és onnantól nem volt visszaút! Már fiatalon rákaptam a punkra is, de soha nem felejtettem el a metal gyökereimet. Az évek során egyre jobban megszerettem az agresszívebb hangzásokat, amelyek a thrashen keresztül elvezettek a death metalhoz. Manapság valamivel nyitottabb az ízlésem, szeretem a desert rockot, a stonert és az olyan zenekarokat is, mint a Queens of the Stone Age (hatalmas rajongójuk vagyok), a Kyushu és Brant Bjork. Szinte bármit meg tudok hallgatni, amennyiben szívvel-lélekkel írták.
Mikor kezdtél el dolgozni a The Grand Leveller album dalain?
Gyakorlatilag azonnal, amint megkaptam a lehetőséget! Kaptam egy próbafelvételt az új dalokkal (még mindig megvan valahol), és rögtön elkezdtem dolgozni rajtuk. Hallottam a különbséget a dalszerkezetekben és azokat a komplexebb megoldásokat is, amelyeket a zenekar beépített a zenébe, így tudtam, hogy valami igazán jó készül. Nagyon lelkiismeretesen dolgoztam azon, hogy olyan lemez szülessen, amilyen végül lett. Nem volt második esélyünk, ezért az volt a legfontosabb, hogy az album a lehető legerősebb legyen. És ezt sikerült is elérnünk.
Készítettetek előzetes demókat a lemez felvétele előtt? A kiadó kérte, hogy hallhassa az új anyagot?
Igen, készítettünk! Megint csak, valahol az a demókazetta is megvan. Valószínűleg a pincémben lehet. Meg kellene próbálnom előkeresni. Kezdetben egy mindössze két számból álló demót vettünk fel, hogy kipróbáljuk a hangzást abban a stúdióban, amelyet használni szerettünk volna, és elégedettek voltunk az eredménnyel. A Nuclear Blastnak is nagyon tetszett az új anyag, úgyhogy onnantól kezdve mehettünk tovább.
1991 májusában vonultatok be a birminghami Silverbirch Studiosba, hogy felvegyétek az albumot. Hogyan zajlottak a felvételek?
Kemény menet volt, és még kissé zöldfülűek voltunk, de bíztunk magunkban és a zenénkben, ami a legfontosabb. Az egésznek volt egyfajta „családias” hangulata, és ez segített abban, hogy előre tudjunk lépni, és elkészítsük azt az albumot, amelyről tudtuk, hogy ott van bennünk.
Úgy gondolod, hogy a death metal akkoriban az extrém zene legújabb trendje volt, és a Benediction egy bizonyos egyéniséggel tudott kitűnni?
Minden zenekarnak, legyen akár jó, akár rossz, megvan a maga egyénisége. Ez egy természetes folyamat, és ennek változásai hallhatók is, amikor tagok távoznak vagy új emberek érkeznek a helyükre. Vannak apróbb nüanszok és nagyobb stílusbeli, illetve hangzásbeli ugrások is, ahogy pedig a zenészek egyre több tapasztalatot szereznek és fejlődik a technológia, ez tovább változik. A zenekarok fejlődnek, de közben megtartják az alapvető egyéni stílusukat és hozzáállásukat. Ha nem így tesznek, akkor megrekednek.
Például egyáltalán nem úgy szóltatok, mint az akkoriban rohamosan szaporodó svéd zenekarok…
Nem, mi birminghami srácok voltunk, körülöttünk pedig az iparvidékek Heavy Metal-fejei éltek. Ezt meg kell élned ahhoz, hogy megértsd.
A The Grand Leveller egy olyan zenekart mutatott, amely érettebbé vált a Subconscious Terror óta?
Ahogy korábban is mondtam, a zenekar fejlődött, és egyre több tudásra, illetve tapasztalatra tett szert. Ez a zenében és a produkció minőségében is megmutatkozott. Néha működik, ha ugyanazt a régi stílust ismételgeted, de ez elkerülhetetlenül ahhoz a bizonyos megrekedéshez vezet. Aztán elkezdődik a rothadás. Tudtuk, hogy ki kell tágítanunk a zenei univerzumunkat, és ezt meg is tettük a TGL-lel.
A dalokból nem hiányzik az összefüggés vagy a struktúra, és az olyan számok, mint a Child of Sin, jó sodrást mutatnak. Mivel magyarázod ezt?
Ezt inkább azoktól kellene megkérdezned, akik ezeket a dalokat írták! Én mindig nagy figyelmet fordítottam a szövegek gördülékenységére és arra, hogy mennyi történetet érdemes beléjük tenni. De közben a zenének is érvényesülnie kellett, hiszen az ugyanolyan fontos volt.
A The Grand Leveller mindenesetre egyértelmű előrelépést jelentett az 1990-es bemutatkozó lemezhez, a Subconscious Terror-hoz képest, igaz?
Ó, abszolút! Ezzel egyáltalán nem fogok vitatkozni. A produkció és a dalszerzés is sokkal jobb volt. Ezzel egyáltalán nem akarom lebecsülni a Subconscious Terrort, mert az album maga a death metal egyik monolitja, és annak a zenei világnak a gyökere, ami ezután következett. Nélküle nem létezne Benediction.
Ez azt jelenti, hogy ezen a lemezen a Benediction úgy döntött, hogy szerkezetileg is változtat a korábbiakon?
Száz százalékban, ahogy mondtam. Több időt és energiát fordítottunk a zene megírására.
Nem minden dal ugyanazon a módon épül fel, és riffek tekintetében is rengeteg változatosságot találunk rajta. Egyetértesz ezzel?
Természetesen, és ez annak volt köszönhető, hogy a kibontakozó underground színtéren mindenfelől különböző hatások értek minket. Az egész önmagát táplálta, és rengeteg kreatív embert hozott felszínre, akik aztán még több energiát és vitalitást adtak a saját dalszerzésünknek is. Egy önfenntartó death metal-körforgás alakult ki.
Azt mondanád, hogy miközben a zenei stílus alapvetően továbbra is ugyanaz a középtempós, hardcore-os ízekkel és a korai Celtic Frost hatásaival átszőtt death metal maradt, amely a debütáló albumot is meghatározta, ezúttal átgondoltabb a riffek egymásutánja?
Igen, ezzel határozottan egyetértek.
A dalok továbbra is többnyire középtempósak, groove-os, fülbemászó riffekre és meglehetősen egyenes felépítésű szerzeményekre épülnek…
Hogyan látod azt, hogy mindkét énekes – Barney és te – viszonylag tapasztalatlan volt a Benedictionhöz való csatlakozásakor, mégis ösztönös és meggyőző volt az előadásmódotok, emlékezetes módon üvöltve a szövegeket?
Bár tapasztalatlanok voltunk, rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy a színtér zenekarait láttuk élőben, és pontosan tudtuk, mit szeretnénk beleadni a saját fellépéseinkbe. Az ösztönös, ősi oldal a fiatalságból fakadt, az előadásmódunkat pedig az a vágy határozta meg, hogy minden alkalommal 666%-ot adjunk.
A csatlakozásod valóban a zenekar javára vált?
Nos, remélhetőleg igen! Erről a rajongóknak kellett dönteniük, és akkoriban rengeteg pozitív visszajelzést kaptunk.
Az éneked ezen a lemezen sötét, mély és rekedtes…
Az albumot áthatja egy disszonáns és ködös hangzás, amely szinte underground érzést kölcsönöz a zenének?
Ebben az esetben csak annyit mondhatok… ÜDVÖZLÜNK BIRMINGHAMBEN!!
Úgy gondolod, hogy a gitárok egyszerű hangzást képviselnek, Peter Rew és Darren Brookes azonban nagyszerű munkát végeznek, amikor számos jól kidolgozott harmóniát hoznak létre?
Már egy ideje együtt dolgoztak, így tudták, mire van szükség zeneileg.
Az a kiváló minőség és morbid atmoszféra, amelyet a Benediction megteremtett, egyértelműen közös munka eredménye, nem igaz?
Ó, valóban az volt. Mindenki kivette a részét, és mindenki a tőle telhető legtöbbet adta mind a dalszerzés, mind a lemez felvétele során. Időt szántunk rá, így mindannyian learathattuk annak a munkának a gyümölcsét, amit közösen hoztunk létre.
Hogyan került a lemez CD-változatára a Senile Dementia és a Celtic Frost-feldolgozás, a Return to the Eve?
Semmi különösebb oka nem volt, egyszerűen akkoriban a CD-kiadásokon általában szerepeltek bónuszdalok. Manapság inkább a bakelitlemezek kapnak különleges kiegészítéseket, aminek nagyon örülök. Imádom gyűjteni a bakeliteket!
Mindannyian elégedettek voltatok a végeredménnyel?
Ha nem lettünk volna azok, akkor nem adtuk volna ki. Ennyi.
Véleményed szerint 1991 jelentette a death metal csúcsát, amikor rengeteg klasszikus album jelent meg, például a Warmaster, a Cursed, a Considered Dead vagy a Blessed are the Sick?
Az évek során rengeteg lemez jelent meg – például a Transcend the Rubicon 1993-ban és a Scriptures 2019-ben, hogy csak kettőt említsek a sajátjaim közül –, amelyeket klasszikusnak tartanak. Éppen ezért az a véleményem, hogy nincs olyan, hogy „csúcs”, egyszerűen csak rengeteg nagyszerű zene vár még arra, hogy megszülessen.
Milyenek voltak a lemezhez kapcsolódó koncertek és turnék?
Néhány brit koncertre emlékszem, és volt egy, az album megjelenése előtti mini turnénk is az Autopsy és a Paradise Lost társaságában. Emellett 1991-ben egy hatalmas európai turnét is végigcsináltunk, éppen akkor, amikor az album a boltok polcaira került.
Dave, nagyon köszönöm a válaszokat! Van esetleg valamilyen utolsó gondolatod az olvasóink számára?
Köszönöm az interjút! Bár már nem vagyok a zenekar tagja, egyáltalán nem hagyom abba a zenélést. További kiadványok várhatók a többi saját projektjemtől, a DOWN AMONG THE DEAD MEN-től és a STYGIAN DARK-tól, valamint van egy új doom metal-projektem is, a SAND CADAVER, amelyben csodálatos feleségem, Heidi is basszusgitározni fog. Emellett szeretnék néhány helyi koncertet is adni itt egy vadonatúj rock ’n’ roll-projekttel, amelyet Heidivel közösen rakunk össze. Még egyáltalán nem állok készen a visszavonulásra.
