Mindig örömünnep egy új Anthrax album érkezése, ez alkalommal különösen, hiszen utoljára egy évtizeddel ezelőtt hallhattunk friss dalokat Scott Ianéktől. Persze nem kellett különösebben izgulnunk: a minőség esetükben mindig garantált, és mondjanak bármit is előzetesen az alkotók, radikális irányváltásra sem kell számítani tőlük. Belladonna kontra Bush ügyben – az Anthrax kapcsán – abszolút az előbbi pártján állok, így 2010-ben örömmel konstatáltam a „vén indián” visszatérését, és az azóta készült két lemezzel, a 2011-es Worship Music-kal és a 2016-os For All Kings-szel is jó barátságot ápolok. Magamban elkönyveltem, hogy bár olyan magas ormokra már nem fognak eljutni, mint tették azt a ’80-as években, továbbra is bőven átlagon felüli, amit produkálnak. Idén is valami hasonló muzsikára számítottam tőlük, mint a legutóbbi két alkalommal, és nem is csalódtam, pontosabban pozitívan csalódtam: a Cursum Perficio már most is magasabb polcon van nálam, mint két elődje.
Az Anthrax 12. sorlemeze egy változatos, élvezetes alkotás jó dalokkal, tele ötletekkel, ugyanakkor Ian zsizsegő gitársoundja és a tömören döngő alapok hallatán az első pillanatban felismerhető az előadó kiléte. Ami számomra valamennyire újdonságnak tűnt, hogy társai az eddigieknél is több teret engedtek, több levegőt hagytak Joey-nak, aki a korábbiaknál is dallamosabban énekel, produkcióját ráadásul remek vokálok támogatják.
Ha a borítóra is vetünk egy pillantást, az első, ami feltűnhet, hogy hiányzik róla a jól ismert Anthrax-logó (és a lemezcím is), amire eleddig egyetlen egyszer, az 1995-ben napvilágot látott Stomp 442 album esetében volt példa. A kezében kalapot tartó illuzionista az Among the Living borítójának központi figuráját idézi, a kép jobb oldalán térdelő szárnyas csontváz pedig a Persistence of Time LP előlapjának csontóráját tartja. Mintha Benantéék ezzel is jelezni kívánták volna, hogy jelenkori stílusukat mely korábbi alkotásaik hangulatával, zenei megoldásaival elegyítették. Az Among… szellemét kevésbé érzem a Cursum…-on, a Persistence…-ét annál inkább. A borítón túl, a bő egyperces intró például a Persistence of Memory címet viseli…
A szédületes alaptempójú It’s for the Kids három sebességfokozatban mozog, klipje, amelynek végén az Anthrax kabalafigurája, Not Man is előkerül, a csapat Madhouse című dalának videóját, illetve a Suicidal Tendencies Trip at the Brain-jének klipjét idézi. A vontatottabb The Edge of Perfection, illetve a hasonlóan megfontolt címadó nóta egy kissé hosszúnak tűnik, unalmasnak azonban egyiket sem mondanám, összességében pedig egy perc üresjárat sincs az albumon.
Ez alkalommal a dalszövegek is megugrották az ingerküszöbömet; feltűnt ugyanis, hogy több nóta is a búcsúzásról, az elmúlásról szól:
„Right now, death walks with me
…
Last chance, the end is closer
Feels like the memory’s over”
(The Long Goodbye)
„’Cause now it’s over
The journey’s over”
(Cursum Perficio)
A zenére visszatérve, a NYC 93 egy szaggatott, gyors punkos téma hátán bakkecskézik át a színen. A groove-os Watch It Go több dimenziójában is erős panterás párhuzamokat mutat. A My Victory-ban mennydörgő kétlábdob tapossa a földbe a hallgatót, de a súlyos bólogatásra késztető utolsó egy perc sem semmi. Az jutott róla eszembe, a Cursum Perficio, amelynek jelentése „Befejezem az utam”, remek karrierzáró album lehetne, méltó megkoronázása a zenekar jelen pillanatban 45 éves pályafutásának. Lehet, hogy a New York-i banda hattyúdalát halljuk?
Az Anthrax úgy öregszik, mint a jó bor: egyre magasabb minőséget képvisel. Bellóék zenéje úgy dallamos, számaik úgy fogósak, hogy közben semmit sem lágyultak, és eredeti stílusuktól sem távolodtak el. Egyszerre jellemző rájuk az érett profizmus és a fiatalos dinamika.
Hadd ejtsek itt néhány szót a csapat benjáminjáról, az 1979-es születésű Jonathan Donaisról, aki továbbra is a zenekar legkevésbé karakteres arca, viszont stabil ötödik oszlopa a banda muzsikájának: két-három év múlva, Dan Spitzet maga mögé utasítva már ő lesz az Anthrax legtovább szolgáló szólógitárosa. Éppen annyi szerepet kap, amennyi szükséges; szerény, ám igényes szólói remekül passzolnak a dalokhoz.
A Cursum… nótáit élőben is szívesen meghallgatnám, maga az album viszont nem biztos, hogy fel fog kerülni az év végi Top 10-es listámra. Lehet, hogy hülyén hangzik, de annyira Anthrax, amit hallok, hogy messze nem okoz akkora meglepetést, bizsergést, mint egy kevésbé ismert vagy számomra eddig ismeretlen zenekar alkotása. (Oké, de akkor az új Megadeth miért fog felkerülni? Jó kérdés. 🙂 És persze ez a meccs sincs még lefutva.)
