Disharmonic Orchestra / Sear Bliss / Age of Agony: Végállomás, Szombathely – 2026. november 14.

Amikor megláttam a buli hirdetését, nem volt kérdés számomra, hogy ott leszek, mindössze két dolgot kellett megoldanom. Egyrészt eleve szabadnapra írtam ki magam arra a napra, másrészt a logisztikát kellett megszerveznem. Miután utóbbi is sikerült, semmi akadálya nem volt annak, hogy részt vegyek a rendezvényen.

Az Age of Agonyt tulajdonképpen a legelső lépései óta követtem, hiszen még Silent Agonyként vettem fel velük anno a kapcsolatot, és nagyjából a Machinery of Hatred lemezükig velük is tartottam. Aztán valahogy eltávolodtunk egymástól.

Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy már nagyon régen láttam őket élőben, az viszont gyorsan kiderült, hogy „népszerűségük” semmit sem kopott az idők folyamán, hiszen mire belekezdtek a műsorukba, rendesen megtelt a terem.

Bárdolatlan, fésületlen old school death metaljuk kiváló nyitányként szolgált, valóban letaglózó 45–50 percet nyújtottak. Az első, War, Hate, Blasphemy című albumukon kívül mindegyik anyagukról szemezgettek. Többek között olyan tételek hangzottak el, mint a Fortress, a Jabloniec Pass, a Raven Black/Corvinus, illetve az On the Way of Hate, de műsorra tűzték készülő új korongjukról a Non Nobist is.

Kovács Balázs visszatért a dobok mögé, a másodgitáros szerepét pedig (újra) Ferencz Gábor tölti be. Méregerős programot produkáltak.

Köztudott, hogy repertoárjukba a grindos témák éppúgy beleférnek, mint a középtempós, valamint a doomos elemek, magyarán változatosan közelítenek a death metalhoz. Produkciójukat illetően szó nem érhette a ház elejét, remekül melegítették be a publikumot.

Törvényszerű volt szerintem, hogy ha a Sear Bliss bemutatkozó lemeze, a zseniális Phantoms idén ünnepli megjelenésének 30. évfordulóját, akkor hazai pályán, azaz Szombathelyen fel kell lépniük.

Nem tagadom, hogy esetükben teljesen elfogult vagyok, az én szememben diszkográfiájuk hibátlan. Rengetegszer láttam őket már élőben, és rossz koncertet még sohasem adtak. Az egyik olyan zenekar, amelyet bármikor, akár mindennap megnéznék.

Mire színpadra léptek, konkrétan teljesen megtelt a terem. A csapat az In the Shadow of Another Worlddel nyitott, és az ujja köré csavart mindenkit.

Az már nem az ő hibájuk, hogy a technika ördöge kibabrált velük, mert műsoruk elején némi probléma adódott, amit szerencsére viszonylag hamar orvosoltak, így az előadásuk folytatódhatott.

Az is hamar kiderült, hogy a bulit nem a Phantomsra „fűzték fel”, hanem egy ún. standard műsort adtak. Volt például Seven Springs, As the Bliss Is Burning, Heavenly Down, With Mournful Eyes, Two Worlds Collide, Twilight, valamint a végén az elmaradhatatlan 1100 Years Ago (az Oh My Lord).

A fentebb említett malőr miatt sajnos a Far Above the Treest kihagyták.

Igaz, hogy kb. „csak” egy óra jutott nekik, azért én jobban örültem volna némi változatosságnak. Értem ezalatt, hogy játszhattak volna más lemezeikről is, de természetesen panaszra ezúttal sem adtak okot.

Nevükhöz méltó születésnapi koncertet adtak.

Őszintén bevallom, nem tudtam, mire számítsak a Disharmonic Orchestrától. A Pungent Stench-csel egyetemben a kedvenc osztrák zenekarom, igaz, csak az első két lemezüket favorizálom, a többivel nem tudtak maradéktalanul meggyőzni.

Miután volt szerencsém Patrick Klopffal pár szót váltani koncertjük előtt, első kézből tudtam meg, hogy mindegyik alkotásuk terítékre kerül.

Érdekesen festettek a színpadon, ugyanis egy vonalban álltak, azaz Martin Messner dobos felszerelése Patrick Klopf gitáros/énekes és Hoimar Wotawa basszusgitáros mellett helyezkedett el.

Elsőre az jött le, hogy nagyon hangosan, megítélésem szerint túlvezérelten szóltak. Ez azonban nem különösebben zavarta az egybegyűlteket, komoly elánnal fogadta mindenki a kultikus osztrák bandát.

Egy picivel több mint egy órát játszottak, amelynek során valóban „átmentek” teljes pályafutásukon. Ennek szellemében olyan tételeket vonultattak fel, mint a Flushing the Primary, a Keep Falling Down, a Flambition, a The Venus Between Us, a Recommended Suicide és a The Sick Deepunder.

Az „őskorszakot” a Disappeared with Hermaphrodite Choirs, az Accelerated Evolution, a Life Disintegrating, a The Return of the Living Beat, a Groove, illetve a programot záró Idiosyncrasy idézte meg.

Függetlenül attól, hogy nekem túl hangos volt a sound, jól érvényesültek az itt-ott komplex témák. Martin Messner eszement teljesítményt nyújtott a dobok mögött, a hörgés viszont teljesen eltűnt: Patrick Klopf amolyan hardcore-os rekesztéssel tolmácsolta a számokat.

Ez azonban semmit sem vont le teljesítményükből, ők is remek produkciót varázsoltak a színpadra, maradéktalanul kielégítve a közönség igényeit.

Azon túl, hogy sok rég nem látott ismerőssel találkoztam, külön öröm volt számomra a szinte teltházzal szembesülni.

Csak azt kívánom, hogy a jövőben minden underground bulira ez a tendencia legyen jellemző, mert csak így maradhat életben a klub, a zenekarok és a komplett földalatti színtér.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük