Kénytelen vagyok egy őszinte vallomással kezdeni: számomra a Paradise Lost munkássága a Host és a The Plague Within lemezek között a homályba vész, mint szürke szamár a sűrű, őszi ködben. Ezalatt a bő másfél évtized alatt az angol death/doom/gothic metal intézmény anyagai nem ragadták meg kellően a figyelmemet.
Aztán szembekerültem a Beneath Broken Earth című dalmonstrum videójával, és attól a perctől kezdve újraértékeltem azokat a kihagyott éveket. Azóta már komolyabban ülök neki az aktuális Paradise Lost-kiadványoknak, amelyek rendre hozzák a minőségi szerzeményeket. Ezen okokból kifolyólag nagy várakozás előzte meg a 2025-ös album, az Ascension megérkezését. A „play” gomb lenyomását követően az utóbbi tíz év talán legerősebb Paradise Lost-anyaga dörrent meg a hangfalaimból.
Az 1988 óta négy fix taggal működő zenekar – a dobosok viszont olyan sűrűn cserélődtek, mintha a This Is Spinal Tap világából léptek volna elő – a ’90-es években lemezről lemezre fejlődött és változott, gyakran sokkolva a hallgatóságot. Elég csak a Draconian Times és a One Second közötti stílusbeli ugrásra gondolni.
Az utóbbi évtizedekben már kevésbé jellemző ez a fajta kísérletező kedv: inkább a korábban felfedezett elemeket, érzeteket és hangulatokat gyúrják meggyőző formába. Az Ascension egyik legnagyobb erőssége éppen ez: a változatosság. Nick Holmes remek arányérzékkel váltogatja a death metalos hörgéseket és a melankolikus, tiszta vokálokat. A tételek tempóváltásaira sem lehet panasz.
Természetesen speed metal nem bukkan fel a korongon, viszont a Serpent on the Cross kifejezetten dinamikus szerzemény: sebesen kígyóznak elő a marcona riffek, heves headbangelésre invitálva. Ugyanakkor nem is Paradise Lost-lemezről lenne szó, ha nem nehezednének ránk sírkő súlyával a gótikus doom témák: a Diluvium fekete obeliszkként vet árnyékot a hallgatóra.
Az érzelmek húrjain is ördögien játszik a banda: elég csak belehallgatni a szívszorító Savage Days-be, vagy az akusztikus elemekkel is operáló Lay a Wreath upon the World-be. Kifejezetten elégedettséggel tölt el, hogy nem csupán egy hömpölygő fekete massza a lemez, hanem már néhány hallgatás után is emlékszik az ember a dalcímekre és a fogós témákra.
Nem tagadom: a lemez heti rendszerességgel vendégeskedik a lejátszómban. Gyakran visszatérek a már említett Serpent on the Cross-hoz és a szintén méregerős Tyrants Serenade-hez.
Az Ascension tételei hibátlanul elegyítik a Paradise Lost különböző korszakainak erősségeit. Tökéletes aláfestést biztosít az őszi és téli, rideg estékhez. Borongós, mégis egyfajta komfortos melegséget áraszt, amely egészen a csontokig hatol.
Nem is kérdés, hogy bérelt helye van a „2025 tíz legjobb lemeze” listámon.
