11 év telt el a legutóbbi Melechesh album, az Enki megjelenése óta. Még soha nem kellett ennyit várnunk a csapat újabb hanghordozójára, és most is csupán egy háromszámos EP érkezett… Mi történhetett? Az okokról – pontosabban a jelenlegi helyzetről – maga a főnök, Ashmedi ír a banda honlapján.
„A stúdióidő ütemezésével kapcsolatos problémák és bizonyos előre nem látható bonyodalmak olyan patthelyzetet eredményeztek, amely komoly pénzügyi nehézségeket okozott számunkra. Mindez a turnézást sem tette lehetővé, amelynek segítségével ebből a krízisből talpra tudtunk volna állni. De nem adjuk fel, a nehézségek csak tovább táplálják elszántságunkat.”
A csapat közösségi finanszírozással szeretné megteremteni az új nagylemez megjelentetésének pénzügyi hátterét. Amire pedig saját erejükből futotta, az a mostani EP, amely remek ízelítőt nyújt abból, milyen muzsikára számíthatunk –remélhetőleg – a közeljövőben a Tűz Királyától (ezt jelenti héberül a Melechesh).
Valószínűleg, mint sok más vállalkozásnak, nekik is a Covid-világjárvány, az azzal járó korlátozások hatása tett be, hiszen 2020-ban még szépen futott velük a szekér, ám a rá következő évben egyetlen koncertet sem adtak; 2022-ben csupán négy, 2023-ban három, 2024-ben szintén négy fellépésük volt, tavaly viszont egy sem, és az idén április 5-re, Németországba meghirdetett koncertjük is kútba esett.
Ha mindezeket nem tudnám, a Sentinels of Shamash dalait diadalmas visszatérésként értékelhetném, a három nóta ugyanis minden előzetes várakozásomat felülmúlta. Persze, az is lehet, hogy rég hallgattam Melechesh-t, és azért lepett meg a mindössze 21 perces anyag izgalmas rétegzettsége. De most, néhány napja a The Epigenesis albumot is lepörgettem (annak idején az az LP volt a belépőm a zenekar világába), ám annak bő 71 perce túl tömény, túl sok volt számomra. Pedig abban az anyagban is rafináltan, éppen egészséges arányban szövik át a közel-keleti népzenei motívumok az együttesnek alapvetően a black–death–thrash arany háromszögében mozgó muzsikáját. A Sentinels… ezzel szemben pont elég (na jó, egy-két dallal lehetne hosszabb); remek keresztmetszetét adja a Melechesh egyedi stílusának, energiáinak, zenei koncepciójának.
Az új EP-n nem történt radikális irányváltás: ugyanazt kapjuk, amit eddig a csapattól megszokhattunk. A hangzással is maximálisan elégedett vagyok: a muzsika úgy gonosz és súlyos, hogy közben nem válik kaotikussá: szépen követhető a gitár dallamvezetése, és a dobjáték apró finomságai is jól hallhatók. A promóciós zenekari fotó egyébként megtévesztő, hiszen az énekes-gitáros Ashmedit – a sajtóanyag tanúsága szerint – ez alkalommal csupán egy kétfős ritmusszekció kíséri: basszusgitáron – Nomadic Soul RC művésznéven – Rob Caggiano (ex-Anthrax, ex-Volbeat) játszik, aki az anyag társproducere is egyben, a dobokért pedig Nomadic Soul NM felel, akinek kilétére egyelőre nem sikerült fényt derítenem.
A három nóta mindegyike jórészt a gyors középtempó fölötti tartományokban mozog. A The Seventh Verdict egzotikumát az ötödik perc közepétől hallható arabos, tört ritmusok adják, a Raptors Of Anzuban pedig sűrű perkaszőnyeg idézi meg az ókori Mezopotámia hangulatát. A gyors iramból az In Shadows, In Light középrészében vesznek vissza, ahol az ének szótagszáma, ritmizálása, dallammenete a Slayer Dead Skin Maskjának refrénjét juttathatja eszünkbe.
Az itt elhangzó dalok feltehetőleg a zenekar következő nagylemezén is helyet kapnak majd, ám az ki tudja, mikor lát napvilágot. Éppen ezért, bár nem szoktam előzeteseket, albumtöredékeket hallgatni, a Sentinels of Shamasht egy önálló, kompakt alkotásként is fel tudom fogni. Rövidsége miatt nem pontozom, az idei EP-k mezőnyében azonban egyértelműen a dobogón a helye.
