A nosztalgia kétélű fegyver: megszépíti a múltat, hiszen annak idején „minden jobb volt”.
Megmérgezheti a jelent is, mert napjaink érdemei és teljesítményei hiába lehetnek kimagaslóak vagy innovatívak, mégis visszakanyarodunk az „aranykorok” alapköveihez. Ez hatványozottan igaz tud lenni a rock/metal hívei számára, hiszen konkrétan teljes színterek révednek vissza régmúlt évtizedek zenéi felé.
Óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy lehet-e olyan albumokkal előrukkolni 2026-ban, amelyek olyan dalokat sorakoztatnak fel, amelyekhez foghatóak az őket szerző zenészek születése előtt, egy korábbi generáció idejében forgatták fel a zenei világot? Továbbá valóban kortalan tud lenni a rockzene, vagy minden csupán hozzáállás kérdése?
Ilyesmiken morfondíroztam, amikor hallgattam a német Lynx második albumát, a bemutatkozó, 2021-es Watcher of Skies után öt évvel érkezett Trinity of Suns-t.
Amennyiben nem volt még szerencséd ehhez a fiatal csapathoz, akkor azon bandák sorait erősítik, mint a Tanith, a Flight, a Night vagy éppenséggel a Freeways. Mindegyikük zenéje mélyen a ’70-es évek hard rockjában gyökerezik. Tagadhatatlanul viselik az úttörők ismertetőjegyeit és jellegzetességeit. A Lynx próbatermében, a kopott poszterek és bizonyos füstök színezte vakolat alatt az Uriah Heep, a Wishbone Ash, a Thin Lizzy és a Blue Öyster Cult örökzöldjei forogtak.
Ha ennyire felismerhetőek a hatások, lehet-e olyat alkotni, amire idén is felkapja a fejét a rockrajongó? Minden a dalszerzés kérdése.
Már a fent említett debütalbum is megfordult a lejátszómban, de a Lynx friss korongján egy érettebb zenekar teljesítménye hallható. Tavaly Ioannis „Janni” Athanasiadis gitáros érkezett Marvin Kiefer helyére, aki úgy sejtem, több időt akar szánni a Blizzenre, ahol szintén a kezdetek óta penget.
Ha nem lenne elég nagy változás, hogy az énekes/gitáros búcsút int egy bandának, a Napok Szentháromságán immár női ének dominál, ugyanis háttér- és vendégénekesből a frontra lépett elő Amy Zine, aki a billentyűsökért is felel. Janni is besegít a fogós vokálokba, sőt egyes dalokban Tanith-szerű duetteket hallhatunk.
Ezzel már el is mondtam, hogy igen, emlékezetes pillanatokban bővelkedik az új Lynx-lemez. Éteribb, álomszerűbb lett néhol a dallamvilág, viszont vannak igazán ütős szerzemények is, amelyek megragadják a ’70-es évtized azon szakaszát, amikor a progos hard rock kezdett átcsúszni heavy metalba, a NWOBHM hajnalán.
Remek példa erre már a lendületes nyitótétel, a „Voyager”. Emlékezetes témákat vonultat fel az „Oppressive Season” és a címadó is, amelyet egy kellően atmoszférikus videóval is megtámogattak.
Lassan abba a hibába esek, hogy a korong minden egyes tételét kiemelem, de szerintem ez a jó ismérve egy „no filler, all killer” lemeznek. A miheztartás végett azonban nem tudok szó nélkül elmenni a „Stranger Sign in the Sky” és az epikus záró „Island Universe” mellett sem, amely bőven meghaladja a nyolc percet.
Misztikum és fantasztikum. Ez a két szó jut eszembe a Trinity of Suns-t hallgatva. Akik a fent említett klasszikus bandákon felül még kedvelik a Hällas vagy a Phantom Spell anyagait, bátran kalandozzanak egyet a Lynx világában.
A bevezetőmre visszakanyarodva: nem számít, hogy melyik évtizedben került felvételre egy hangulatos rockdal. Ha vevő vagy a dallamokra, az ilyesmi nem számít. A Lynx pedig a gyengének véletlenül sem mondható debüt után egy magasabb szintre ugrott.
A borítóra utalva: a határ a csillagos ég.
