„Az Asmodis pedig az a zenekar volt, amelyben azután játszottam, hogy kirúgtak az Erosionból. Ez is egy sötét hangulatú thrash/speed/heavy metal banda volt.”

Igen, természetesen. Az Erosion és a későbbi zenekaraim (Asmodis és Paragon) is az undergroundból nőttek ki. Amikor a Black Laws/Erosion elindult, a metal még underground műfaj volt, leszámítva a nagyobb neveket, mint a Judas Priest vagy az Iron Maiden, és metálosként még valamiféle kívülállónak számítottál. Ma ez teljesen másképp van – a metal általában véve mainstream zene lett, miközben az underground nagyobb, mint valaha. Én még mindig jobban szeretek kis klubkoncertekre járni, mint hatalmas arénashow-kra.

Mivel nem Nagy-Britanniában éltem, nehéz összehasonlítani. Szerintem sok metalstílus, például a thrash, death és black metal is a NWOBHM-ból, illetve a német underground színtérből nőtt ki. Mindkét mozgalom nagyon izgalmas volt. És igen, természetesen rengeteg NWOBHM-bandát hallgattunk, például a Venomot, Ravent, Satant, Angel Witchet, Tanket, Jaguart, Holocaustot, Cloven Hooft, Atomkraftot, valamint a már akkor is nagyobb neveket, mint az Iron Maiden és a Saxon.

Hamburg és a Ruhr-vidék természetesen nagyon fontos volt, hiszen olyan meghatározó zenekarok származtak onnan, mint a Helloween, Accept, Running Wild, Kreator vagy a Sodom, amelyek közül több ma is aktív. Ugyanakkor Németország más régióiban is születtek kiváló zenekarok, például délen a Destruction.

Akkoriban a legtöbb zenekarnak sokkal egyedibb hangzása volt, mert nem létezett annyi banda, mint manapság. Ma egy eredeti zenekarra több száz olyan jut, amely nagyon hasonlóan szól.

A Black Laws volt tulajdonképpen az a zenekar, amelyből később az Erosion lett. Sötét hangulatú, klasszikus heavy metalt játszottunk. A négy tag – Chris, Steve, Klaus és én – később kiegészült Ulf-fal gitáron, nevet váltottunk Erosionra, és thrash, illetve hardcore elemeket építettünk a zenénkbe. Az Asmodis pedig az a zenekar volt, amelyben azután játszottam, hogy kirúgtak az Erosionból. Ez is egy sötét hangulatú thrash/speed/heavy metal banda volt. Hamburgban eléggé hírhedtek voltunk, mert az énekesünk drogkereskedő volt, és egyébként is egy vad metálos társaságot alkottunk.

Jan Bünning

Igen!

Chris és Ulf a Minotaur első felállásában játszottak, de őszintén szólva nem tudom vagy nem emlékszem rá, hogy Steve és Klaus játszottak-e más zenekarokban a Black Laws előtt.

Ez volt az első alkalom, hogy ilyen nagy és profi stúdióban dolgozhattunk, ami természetesen nagyon izgalmas volt. Két nap alatt, egy hétvége során rögzítettük a dalokat, és fiatalok lévén rengeteg hülyeséget csináltunk közben. A felvételek során azt is megtudtuk, hogy az Accept egyik kedvenc albumomat, a Breakert ugyanebben a stúdióban rögzítette. A producer nem kifejezetten metalos szakember volt, de fantasztikus munkát végzett. A demo ma is nagyon erőteljesen szól. Még mindig vannak róla képeim, köztük olyan is, amelyen ugyanazon a fal előtt állunk, mint ahol az Accept a Breaker borítójához készült fotót készítette.

Igen. Akkoriban, a YouTube és a streaming előtti korszakban a kazettacsere és a demók értékesítése nagyon fontos volt. Sok demót adtunk el világszerte, és rengeteget küldtünk fanzinoknak, magazinoknak és kiadóknak. Végül a We Bite Records szerződtetett minket, mert tetszett nekik a demo.

Akkoriban számunkra a thrash és a hardcore volt a meghatározó, ezért az Erosion inkább a hardcore színtérhez tartozott, mint a klasszikus metalhoz. Én személy szerint természetesen szerettem a hagyományos metalzenéket is, de az Erosion nem igazán volt része annak a közegnek. Inkább hardcore zenekarokkal játszottunk együtt, és olyan amerikai bandákat hallgattunk, mint a Slayer, Agnostic Front, MDC, Black Flag, Post Mortem vagy az Exodus. A későbbi zenekaraim, az Asmodis és a Paragon már inkább ahhoz a klasszikus metal szcénához tartoztak.

Akkoriban három izgalmas zenekar volt, amely iránt a We Bite és az SPV is érdeklődött: a Despair, a Sieges Even és az Erosion. Mindkét kiadónak küldtünk demót. Az SPV a Sieges Event szerződtette, minket a We Bite, míg a Despair végül saját kiadót alapított, amelyből később a Century Media lett.

Igen, természetesen. Ahogy korábban említettem, mi inkább a hardcore, mint a metal színtér részei voltunk. Néhány éve még kapcsolatban voltam Thomasszal, manapság már teljesen hétköznapi munkát végez.

Őszintén szólva nem emlékszem túl sok mindenre. Akkoriban a stúdióidő nagyon drága volt, ezért sietnünk kellett, hogy minden időben elkészüljön. Éppen ezért lepődtem meg, amikor évekkel később újra meghallgattam az albumot, hogy milyen jól szól még ma is. Néha elgondolkodom, vajon ma is el tudnám-e játszani azokat a témákat. (nevet)

Mi főleg amerikai zenekarokat hallgattunk, mint a Slayer, Voivod, Exodus, SOD, Agnostic Front, Carnivore, Post Mortem vagy akár a Candlemass. Ezért nem igazán látok hasonlóságot a Destructionnel.

Nem hiszem, hogy ezen tudatosan gondolkodtunk volna. Őszintén szólva szerintem akkoriban még nem voltunk túl jó dalszerzők. Egyszerűen azt játszottuk, ami éppen eszünkbe jutott, anélkül hogy azon töprengtünk volna, milyen hatással lesz a hallgatókra. Az Erosion-albumok közül számomra a III a kedvenc, ott már sokkal kiforrottabb és dalcentrikusabb a dalszerzés.

Stefan Römhild

Steve és Michi (aki a debütalbum után csatlakozott, miután Ulf kilépett) mindig kiváló riffeket írtak. Klaus nagyon jó dobos volt, én pedig a lehető legjobbat próbáltam nyújtani. Ugyanakkor, ahogy az előbb is mondtam, a dalszerzés akkor még nem volt az erősségünk, így a dalok sokkal jobbak is lehettek volna.

Ezzel nem teljesen értek egyet. Akkoriban több igazán technikás dalunk is volt, és csak nagyjából a számok fele volt klasszikus thrash. A stílusunk egyszerűen azokból a hatásokból alakult ki, amelyeket korábban már említettem.

Nem. Szerettük a thrash bandákat, például a Slayert vagy az Exodust, de inkább a hardcore színtérhez tartoztunk.

Igen. Próbáltunk eredetiek lenni, és nem akartunk kizárólag gyors dalokat írni. Ezért doomosabb és őrültebb témákat is beépítettünk.

Igen, a Voivod nagy hatással volt ránk, és például az Into the Void vagy a The Unborn egyes részein ez teljesen egyértelműen hallható.

Szerintem a produkció ma is nagyon jó és kiegyensúlyozott, bár egy jobb maszterelés talán jót tett volna neki. A CD akkoriban még új formátumnak számított, és sok producer még nem tudta tökéletesen kezelni a mélyhangokat, ezért sok kiadványból hiányzott a basszus. Az LP-változatot viszont még meg kell hallgatnom. Azt nem gondolom, hogy zajos lenne a hangzás.

???

???

Nem. Ez nem egy tipikus thrash album. Inkább technikás, hardcore hatásokkal átszőtt metallemez.

Ennyi év után még mindig kapok dicséreteket a Mortal Agony miatt a világ minden tájáról, úgyhogy valószínűleg jól csináltunk valamit.

A thrash metal az egyik kedvenc metal műfajom, de őszintén szólva szerintem a klasszikus zenekarokon kívül a thrash a 90-es évek elejére gyakorlatilag meghalt. Sok 80-as évekbeli kiadványt ma kultikus klasszikusként emlegetnek, de ha közelebbről megnézzük őket, sok közülük csak középszerű vagy egyenesen gyenge volt, és nem állta ki az idő próbáját.

Igen, sok koncertet adtunk, és volt egy háromhetes turnénk is, főként olyan hardcore zenekarokkal, mint a Ludichrist, az MDC, az Emils vagy a Negazione.

Ulf már közvetlenül a Mortal Agony felvételei után kilépett. Pontosan nem emlékszem az okára, de nem rossz viszonyban váltunk el. Valószínűleg más dolgokra akarta fordítani az energiáját. Engem a háromhetes turné után rúgtak ki. A részletekre már nem emlékszem pontosan, de a zenekar szerint túlságosan a középpontba akartam kerülni és hasonlók, ami nevetséges volt, mert Steve mellett én dolgoztam a legtöbbet a zenekarért: a dalszövegek többségét én írtam, néhány dalt is, intéztem a promóciót, a kiadóval való tárgyalásokat, a turnészervezést és így tovább. De akkoriban a húszas éveink elején jártunk, egyikünk sem tudott még mindent jól kezelni. Nincsenek rossz érzéseim ezzel kapcsolatban, és a későbbi zenekaraimmal – különösen a Paragonnal – sokkal elégedettebb és sikeresebb voltam.

Pontosabban 1997-ben csatlakoztam, bár 2007 és 2009 között két évre kiléptem.

Vicces érzés volt ennyi év után olyan dolgokról beszélni, amelyek 37 évvel ezelőtt történtek, és látni, hogy még mindig van érdeklődés a zenekar iránt. Köszönöm az interjút!

Chris Zenk

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük