Be kell valljam, én viszonylag későn ültem fel a DevilDriver-vonatra. A legtöbb rajongó valószínűleg már a The Fury of Our Maker’s Hand vagy a Pray for Villains idején bólogatott Dez Fafara riffjeire, én viszont csak a Dealing with Demons Vol. 2-vel ismerkedtem meg a zenekarral. Az a lemez már akkor is nagyon betalált nálam, ezért nem is gondoltam volna, hogy néhány évvel később érkezik egy album, ami ezt is képes jócskán túlszárnyalni. A Strike and Kill pontosan ilyen.
A DevilDriver immár a tizenegyedik nagylemezénél jár, és úgy tűnik, ahelyett hogy kényelmesen hátradőlnének, inkább újra rátenyereltek a gázpedálra. Több kritikus is a banda legerősebb munkájának tartja az elmúlt tíz évből, és ezt egyetlen hallgatás után sem nehéz megérteni. A Dealing with Demons két része után a zenekar ismét visszakanyarodott ahhoz, amit mindig is a legjobban tudott: könyörtelen groove-ok, riffhegyek, thrashes tempók, death metalos sötétség és semmi felesleges cicoma. Ez nem egy iránykereső album, hanem egy magabiztos kijelentés: a DevilDriver még mindig tudja, hogyan kell romba dönteni maga körül mindent, ami mozdítható.
Persze ehhez kell egy olyan frontember is, mint Dez Fafara. A hangja még mindig olyan, mintha reggelire szögesdrótot enne, majd leöblítené egy kanna motorolajjal. A rekedt üvöltése az első másodperctől felismerhető, és szerintem a metal világában nála már csak a Kreator legendás frontembere, Mille Petrozza tud dühösebben megszólalni. Dez viszont nemcsak ordít, hanem irányítja is a dalokat; minden refrénnek súlyt ad, minden sorból árad az agresszió, a keserűség és néhol a reménytelenség, ami nálam különösen jó pont.
A mostani felállás ugyan több ponton megújult, de ez egyáltalán nem érződik bizonytalanságnak. Jon Miller visszatérése, Gabe Mangold gitárjátéka és produceri munkája, Alex Lee masszív riffjei, valamint Davier Pérez feszes dobolása tökéletesen összeállnak egy olyan hangzássá, amely egyszerre modern és ismerősen DevilDriver, vagyis a csapat egy kicsit népmesei lett: hozott is, meg nem is.
A nyitó Dig Your Own Grave nem kertel. Berobban az ajtón, felborítja a bútorokat, majd közli, hogy innentől nincs menekvés. Tökéletes nyitány, amely az első fél percben világossá teszi, mire számíthatunk a következő ötven percben. Egy DevilDriver albumot így kell elkezdeni, nem is kérdés.
A címadó Strike and Kill nálam az album egyik abszolút csúcspontja. Brutális riffek, elképesztő energia, és végig dübörög alatta egy zakatoló basszusfutam, ami nekem egyből a Jungle Rot legjobb pillanatait juttatta eszembe. Az egész dal olyan lendülettel robog előre, mintha egy fék nélküli mozdonyt próbálnának megállítani puszta kézzel. Mire észbe kap az ember, már harmadszor indítja újra.
Az In the Moonlight teljesen más oldalát mutatja a zenekarnak. A refrén meglepően dallamos, sőt, elsőre talán szokatlan is ebben a műfajban. Éppen ettől működik ennyire jól. Az a fajta refrén ez, amely első hallgatásra beleragad az ember fejébe, és azon kapja magát, hogy órákkal később is ezt dúdolja – már amennyire egy DevilDriver-refrént dúdolni lehet.
Ha pedig valaki azt hinné, hogy a banda közben elveszítette volna a súlyát, akkor jöjjön a Ride or Die! Ez a dal olyan nehéz, mint egy százmázsás betontömb. Minden riffje úgy csapódik be, mintha bontógéppel dolgoznának a hangfalak mögött, Pérez dobolása pedig olyan feszes, mint egy svájci kakukkos óra ketyegése.
Az egész album tele van azokkal az összetevőkkel, amelyek miatt a DevilDrivert szeretni lehet: vaskos groove riffek, melodikus death metalos ízek, feszes thrashes tempók, sötét atmoszféra és Dez Fafara utánozhatatlan, agresszív, mégis jól érthető vokálja. Nem akarják újra feltalálni a metalt, egyszerűen csak emlékeztetnek rá, hogy ezt a stílust milyen elementáris erővel lehet játszani, és ez az album tényleg mindent elsöpör, ami az útjába kerül.
A Strike and Kill sokak számára a gyökerekhez való visszatérést jelenti, de szerintem ennél többről van szó. Ez nem nosztalgialemez, hanem bizonyíték arra, hogy több mint húsz év után is lehet frissen, éhesen és félelmetesen meggyőzően megszólalni. Ha a DevilDriver tényleg az elmúlt évtized legjobb albumát akarta elkészíteni a diszkográfiájában, akkor küldetés teljesítve.
Nálam ez könnyedén az idei év egyik legerősebb groove metal megjelenése (bár nem vagyok a groove metal elkötelezett híve). Ha pedig a következő DevilDriver-lemezig ismét éveket kell várni, remélem, legalább ilyen pusztító formában térnek majd vissza, és egy miligrammal sem lesz kevésbé súlyos a következő alkotás.
Kedvencek: Ride or Die, Int he Moonlight, Dig your Own Grave, Strike and Kill
