Ahogy a kemény zenék nagykönyvében írva vagyon, a Black Sabbath hozta el az igazi „sötétséget” a gitármuzsikák világába. Persze, mellette még felidéződnek a szokásos gyanúsítottak, mint a Deep Purple, a Led Zeppelin, esetleg az Uriah Heep, de valahogy az ilyen társalgásokból ki szokott maradni a King Crimson debütalbuma. Elég meghallgatni a „21st Century Schizoid Man”-t vagy a monumentális „The Court of the Crimson King”-et, és hibajavítóval át lehetne írni azt a bizonyos 1970-et ’69-re, amikor is a virággeneráció elhervadt, és hangosan megpendült a fém. Viszont a King Crimson nem egy könnyen beskatulyázható jelenség volt, hiszen a banda virtuóz főnöke, Robert Fripp gondoskodott arról, hogy a progresszív rockja valóban előremutató, határokat feszegető legyen. Ezért nem is meglepő igazán, hogy a banda 1980-as évekbeli inkarnációja már egy merőben más zenekar képét mutatta: új tagok, új hatások, új territóriumok felfedezése. Ez az albumtrilógia sajnálatos módon kimaradt a tizes/huszas éveimből, de lehet, hogy nem is lettem volna kész befogadni őket abban a korban. Legnagyobb szerencsémre, amikor már beleszerettem ezekbe a korongokba, érkezett a hír, hogy igen ominózus zenészekkel kiegészülve megturnéztatják a fent említett lemezeket, és lesz egy budapesti állomás is. Olyan intenzitással kattintottam a „jegyvásárlásra”, hogy recsegett a mit sem sejtő laptopom.
Mielőtt összefoglalom ezt az élményszámba menő koncertet, megemlíteném, hogy kik is voltak ezek az ominózus zenészek, akik teljessé tették a turnéfelállást. Robert Fripp, a King Crimson maga nem lehetett jelen, hiszen saját elmondása szerint ezek a dalok több hónapnyi felkészülést igényelnek, és az ő korában (80 esztendősen) már rendkívül megterhelő lenne. Talán ezért is jött a csapat „BEAT” néven, és nem „King Crimson” alatt (de ez csupán spekuláció a részemről). Egy igazi gitárhős/showman csatlakozott a felálláshoz, Steve Vai, akit nem hinném, hogy a kedves olvasóknak be kéne mutatnom. Ugyancsak egy zenésztitán került a dobok mögé: Danny Carey, aki a Tool soraiban írta be a szignóját a világ legjobb dobosai közé, és vette át a dobverőket Bill Brufordtól, aki már csak ritkán bukkan fel zenei színpadokon. A kvartett többi tagja viszont a nyolcvanas évek eredeti felállásából való: Tony Levin, a basszusgéniusz és a Chapman Stick virtuóza, valamint Adrian Belew, a Talking Headsből is ismert énekes/gitáros „zenebohóc”. Ennél grandiózusabb prog supergroupot nehezebben tudnék elképzelni!
Érdekes volt a közönség összetételét is szemügyre venni. Az 50-es/60-as éveiket taposó prog ínyencek mellett azonban a hazai zenészvilág színes skálája is megjelent, az alternatív muzsikák képviselőitől kezdve a black/thrash metal veteránjaiig. De a hallgatóság között ki lehetett szúrni ismert pszichológust vagy éppenséggel politikai megmondóembert/influenszert is. A zene bizony a nagy egyenlítő.
Amikor a jól öltözött úriemberek bevették a színpadot, még csak sejteni lehetett, hogy micsoda varázslat fogja kezdetét venni, de utólag visszatekintve álmomban sem reméltem, hogy milyen emlékekkel fogok azon az estén gazdagodni. Ugye az tudható volt, hogy a koncert gerincét az a bizonyos három ’80-as évekbeli album (Discipline, Beat, Three of a Perfect Pair) dalai fogják kitenni. Persze lehetett számítani pár meglepetésre is, de ezekről majd később. A „Neurotica” és a „Neal and Jack and Me” kettősével induló koncert szépen behúzta a közönséget az élménybe, és percek múlva mindenki a négyes tenyeréből csipegette a muzikális ínyencfalatokat. Nagy örömömre elhangzott a „Heartbeat” is, ami számomra az egyik legérzékibb „romantikus” dal (igen, a fémszívben néha a gyengédebb érzelem is megdobban, haha). Viszont sokakban megfogalmazódhatott a kérdés, hogy két ennyire karakteres zenész, mint Vai és Carey, miként fog állni ezekhez a tételekhez. Nos, annyit mondhatok, hogy kellő alázattal. Bruford és Fripp szerintem büszke lehetett a teljesítményükre és színpadi jelenlétükre. Vai pedig nem tudta meghazudtolni önmagát, azért hozzátett néhol az eredeti témákhoz rendesen, de nem hinném, hogy ezt bárki rossz néven vette. Továbbá áradt a muzsikusokból a zene öröme és szeretete. Nem egy tribute vagy hakni volt itt: tiszta és őszinte mosolyokkal konstatálták a közönség pozitív reakcióit. A második szett (mivel volt egy rövid szünet a koncert második fele előtt) viszont olyan mágiát hozott, amelytől tátva maradt a szám, és egyik ámulatból a másikba estem. A „Waiting Man” és kiváltképpen a „The Sheltering Sky” egy éteri utazásra vitte el a Barba Negrában megjelenteket. Ha valaki levadászná a YouTube-on a felvételeket, kérem, ne pörgessen bele a videóba. Itt minden percnek és pillanatnak jelentősége volt! Amint éppen próbáltam felocsúdni ebből az élményből, máris érkezett az egyik személyes kedvencem, a hihetetlen basszussal operáló „Sleepless” és az 1981-es album egyik „slágere”, a „Frame by Frame”. Azt megjegyezném, hogy Levin nemcsak a húros hangszereket bűvölte, de billentyűs berendezésekkel is varázsolt, „nyugodtabb” pillanatokban pedig vígan kattintgatta a kameráját, hogy megörökítse az est momentumait. A leheletkönnyű „Matte Kudasai”, a zaklatott, beatverselésre emlékeztető vokálokkal megspékelt „Elephant Talk”, az 1984-es album címadója és a hektikus „Indiscipline” (kedvenc momentum: „I repeat myself when under stress. I repeat myself when under stress. I repeat myself when under stress. I repeat myself when under stress. I repeat.” De Vai mester sem fogta ám vissza magát.) lezárta a második dalcsokrot. Érkezett a ráadás és az újabb pupillatágulás, a szimpatikus idegrendszer újbóli aktivizálása, az adrenalinlöket – az 1974-es album címadója, a „Red”! Ha az első album expedíciót indított a sötét és súlyos zenék feltérképezetlen területeire, akkor a „Red” volt az, amivel befejezték ezt a kalandot. Örök és vészjósló tétel. Hogy meglegyen a kontraszt, zárásként érkezett a „bulis” „Thela Hun Ginjeet”. Itt az energikusabb rajongók önfeledt ugrálásba kezdtek, lehet, hogy én is, haha.
Nem szaporítom tovább a szót: briliáns koncert, briliáns zenészektől, egy hálás közönségnek. Természetesen beleolvastam a kollégák élménybeszámolóiba, hogy nem lehettem csak én ennyire részrehajló, de egyöntetűen pozitív visszajelzések érkeztek mindenhonnan. Nem hiszem, hogy bárki is fintorogva távozott volna a Barba Negrából (pedig gyakran érkeznek panaszok a helyszín hangzására). Ha kimaradtak volna számodra ezek a King Crimson-lemezek, és vevő vagy a határok nélküli zenei kalandozásokra, akkor csakis biztatni tudlak! A fantasztikus négyesnek pedig köszönjük ezt a felejthetetlen estét.
Setlist
Szett 1:
Neurotica
Neal and Jack and Me
Heartbeat
Sartori in Tangier
Dig Me
Model Man
Man With an Open Heart
Industry
Larks’ Tongues in Aspic (Part III)
Szett 2:
Waiting Man
The Sheltering Sky
Sleepless
Frame by Frame
Matte Kudasai
Elephant Talk
Three of a Perfect Pair
Indiscipline
Ráadás:
Red
Thela Hun Ginjeet