TOP 5 LEMEZEINK – 1986

Elérkeztünk Top 5-ös sorozatunk „Ne viccelj már, lehetetlen csak ötöt!” etapjához. Valóban, az 1986-os év az egyik legfontosabb, leggazdagabb esztendeje volt kedvenc zenei stílusunk históriájának. Zsánereket meghatározó albumok jelentek meg, zenekarok indultak meg új ösvényeket kitaposni, vagy egészen egyszerűen karrierjük legjobbját szállították le a mit sem sejtő rajongók legnagyobb örömére. Elég csak végigtekinteni az ebben az évben alakult bandák listáját (természetesen a teljesség igénye nélkül), és tudni lehetett, hogy „van valami a levegőben”: Atrophy, Bolt Thrower, Bonfire, Darkthrone, Demolition Hammer, Evildead, Grave, Immolation, Paradox, Pestilence, Risk, Scanner, Skid Row…

A popkultúra is biztosította a metal bandáknak az inspirációt, hiszen olyan filmek kerültek a mozikba, mint A bolygó neve Halál (Aliens, de gagyi ez a magyar cím, édes istenek!), Hegylakó (elég csak a bámulatos Queen albumra gondolni), Kobra (Sly megmutatta, hogy miként lehet ollóval pizzát enni, de akciódús egy baromság volt, meg kell hagyni), Labirintus (fantasy alapvetés David Bowie-val), Big Trouble in Little China (John Carpenter akció/fantasy vígjátéka), Maximum Overdrive (Stephen King gagyi rendezése, de legalább az AC/DC szolgáltatta a zenéjét), Fist of the North Star, és még pár horror klasszikus, mint a gyomorforgató Cronenberg mű, a Légy, és a hatodik Péntek 13 (mind-mind hatással voltak a dalszövegekre). Ha már inspiráció, a könyvesboltok polcai is szolgáltak ihletet adó kötetekkel: Andrzej Sapkowski első Witcher története megjelent egy lengyel magazinban, Stephen King a világra szabadította „AZ”-t és az anti-Tolkien, Michael Moorcock is jelentkezett két Örökkévaló Bajnok regénnyel, méghozzá a Sárkány a kardban és a Város az őszi csillagok alatt című kötetekkel.

Mielőtt fenyegető leveleket kapnék a valós és digitális postaládámba, amiért a kedvenc lemezeitek nem kerültek be a Top 5-ömbe, megosztom a helyezettjeimet 6-tól 10-ig (nem konkrét sorrendben): Slayer – Reign in Blood / Kreator – Pleasure to Kill / Pokolgép – Totális metál / Stormwitch – Stronger than Heaven / Judas Priest – Turbo.

Buga B

1986-ban 11 éves voltam. Akkor még nyilván fogalmam sem volt arról, hogy a metal történetének egyik elképesztően erős korszakában járunk. Ezeket a lemezeket ráadásul nem is 1986-ban hallottam először, hanem egy-két évvel később, talán olyan 13 éves korom körül fertőződtem meg a metal imádatával, de amikor eljutottak hozzám, valami végleg megváltozott. Akkoriban még minden kazettán ment. Nem volt Spotify, YouTube, nem lehetett egy zenekar teljes diszkográfiáját öt perc alatt megtalálni. Ha valaki mondott egy lemezt, vagy megtetszett a borítója, meg kellett szerezni valahonnan. És néha egy-egy ilyen kazetta konkrétan életre szóló zenei irányt mutatott. Nekem ezek a lemezek ezt tették.

A következő öt album nem feltétlenül 1986 öt legjobb metal albuma. Ez az én személyes sorrendem, azokkal a lemezekkel, amelyek a legmélyebb nyomot hagyták bennem, és amelyek a mai napig pörögnek nálam, néhány hetente ma is előkerülnek. Nem pusztán nosztalgiából. Tényleg hallgatom őket. És persze 1986 olyan év volt, hogy egy ilyen ötös lista rettenetesen igazságtalan. Hiszen ott volt például a Voivod Rrröööaaarrr albuma, a Destruction Eternal Devastationje (Majka ajánlásával), a Flotsam and Jetsam Doomsday for the Deceiverje vagy a Mekong Delta első lemeze. És még rengeteg más. A metal ekkor egyszerűen ontotta magából az izgalmasabbnál izgalmasabb albumokat. De ha az én kazettagyűjteményem és az emlékeim alapján kell sorrendet felállítani, akkor ez az öt kerül a dobogó legfelső fokaira. Lehet azon vitatkozni, hogy 1986-ban ezek mennyire fontos albumok voltak, de azt hiszem, számomra most az időtállóság döntött.

1. Sepultura – Morbid Visions

Ezt konkrétan a lemezborító alapján vettem meg.

És milyen jól tettem.

A Morbid Visions olyan volt, mintha valaki hirtelen kinyitott volna előttem egy ajtót, ami mögött addig nem is sejtettem, hogy létezik bármi. Nyers volt, sötét, primitív és gonosz. Nem akart szép lenni, nem akart rádióbarát lenni, és nem akart senkinek megfelelni.

Pont ettől volt tökéletes.

Mai füllel hallgatva persze már egészen másképp érzékelem a lemezt, mint tizenévesen. De az energia még mindig ott van benne. Az a fajta ösztönös agresszió, amit nem lehet megtanulni vagy előállítani. Vagy megvan egy zenekarban, vagy nincs.

Nálam ez volt az egyik legfontosabb első lépés a keményebb, extrémebb metal felé.

És az egész egy borítóval kezdődött.

2. Stormwitch – Stronger Than Heaven

A fekete romantika mesterei.

A Stormwitch teljesen más oldalról talált el, mint a Sepultura: nem a brutalitással, hanem a hangulattal.

A Stronger Than Heaven sötét, misztikus, dallamos és valahogy meseszerű. Olyan érzés hallgatni, mintha egy nyolcvanas évekbeli gótikus horrorfilmbe csöppennél, csak éppen a háttérzenét egy heavy metal zenekar szolgáltatja.

Akkor még nem tudtam volna megfogalmazni, hogy pontosan mi fog meg benne. Egyszerűen lenyűgözött.

És talán ez az egyik legjobb dolog a régi metalban: sokszor nem kell érteni, miért működik. Elég, ha működik.

3. Kreator – Pleasure to Kill

Itt már hallatszott, hogy ebből valami nagyon komoly dolog lesz.

A Pleasure to Kill számomra a thrash metal egyik alaplemeze. Gyors, kegyetlen, koszos és teljesen fékezhetetlen. Nem finomkodik, nem építgeti hosszasan a feszültséget – egyszerűen neked ront.

És ami különösen fontos: már ezen a lemezen is érezni lehetett a Kreatorban rejlő potenciált, Mille végtelenül dühös énekével. Később a Kreator lett a legnagyobb thrash kedvencem, és ennek a kapcsolatnak az alapjait valahol itt kell keresni. A Pleasure to Kill ma is ugyanúgy működik nálam. Felteszem, és nagyjából három perc múlva már teljesen mindegy, hogy milyen év van, milyen napom volt, vagy mit csináltam előtte Ez a lemez egyszerűen bekebelez, megrág és kiköp, aztán kezdi elölről.

4. Possessed – Beyond the Gates

Nekem ez jelenti a black metalt.

Lehet ezen műfajtörténetileg vitatkozni. Lehet kategóriákat felállítani, definíciókat gyártani. Nem érdekel. Amikor én ezt a lemezt hallottam, számomra ez volt maga a megtestesült sötétség.

A Beyond the Gates atmoszférája egészen más, mint a klasszikus heavy metalé vagy a thrashé. Van benne valami nyugtalanító, valami hideg és gonosz. Nem egyszerűen gyors vagy kemény akar lenni, hanem sötét, és nekem ez maradt meg belőle a legerősebben.

5. Tankard – Zombie Attack

Na, ezen viszont jókat röhögtünk a haverokkal. Micsoda baromság! A borító, a címek, az egész Tankard-jelenség elsőre inkább volt vicces, mint félelmetes. De aztán megszólalt a zene, és ott már nem volt kérdés: ez bizony ütött.

A Zombie Attack számomra azt is megmutatta, hogy a metalnak nem kell mindig komoran és halálosan komolyan viselkednie. Lehet mocskos, gyors, hangos és agresszív, miközben az ember röhög a haverjaival, és talán pont ezért lett annyira emlékezetes.

Coly

1985 mellett ez volt a metal másik csúcséve. Legalábbis számomra. Mivel örökös kedvenceim közül számos album ebben az esztendőben látott napvilágot, sűrű baszdmegelések közepette gyűjtögettem nagy favoritjaimat egy bővebb listára, tudván, hogy közülük a végén csak öt maradhat állva. Könnyek között intettem búcsút a fináléba végül nem jutó remekműveknek: az Angel Dust (Into the Dark Past), a Cinderella (Night Songs), a Flotsam and Jetsam (Doomsday for the Deceiver), King Diamond (Fatal Portrait), valamint a Nuclear Assault (Game Over) bemutatkozó albumának, az Exciter Unveiling the Wicked-jének, a Grave Digger War Games-ének, a Judas Priest Turbójának, a Metal Church The Darkjának, a Satan maga nemében tökéletes EP-jének, az Into the Future-nek, a Warlock True as Steeljének, és akkor még mindig maradt hat klasszikus, én pedig, bocs, főszerk, úgy döntöttem, az alábbiakban kivételesen hat kedvencemet fogom – szokás szerint abc-rendben – felsorolni.

Accept: Russian Roulette

Bár számomra is egyértelmű, hogy a Restless and Wild és a Metal Heart a csapat két legnagyobb klasszikusa, bennem valamiért ez a golyó hatolt a legmélyebbre, ezt a lemezt hallgatom a legtöbbet és a legszívesebben. Talán mert a megjelenése idején, a maga teljességében sikerült megismernem, másrészt dalok tekintetében ezt tartom a legegyenletesebb színvonalú Accept albumnak. Kedvenc nóták: Russian Roulette, Aiming High, Stand Tight

Iron Maiden: Somewhere in Time

Az itt szereplő alkotásokról – egy kivételével – elmondható, hogy a kedvenceim az adott bandáktól. Így van ez a Maiden hatodik nagylemeze esetében is. Számomra ez az album és a Seventh Son… egy külön szint, egy, az addigi és az utánuk következő anyagoktól magasabb minőség, amit a hosszú, epikus szerzemények és a slágeres nóták harmóniája eredményez. A dalok témáinak különbözősége ellenére is, a lemeznek van egy egységes, egyedi íze, hangulata. Ha Maident akarok hallgatni, elsőként ez az album jut eszembe. Kedvenc nóták: Caught Somewhere in Time, Heaven Can Wait, Alexander the Great

Megadeth: Peace Sells… But Who’s Buying?

Ha jobban belegondolok, az itt szereplő hat album közül négyről is elmondható, hogy ez volt az első műsoros (tehát nem valakitől átvett) kazettám a bandától. És talán emiatt is tett rám mélyebb benyomást, éreztem jobban a magaménak ezt a lemezt, mint a korábbiakat és a későbbieket. Na és persze esetükben a színvonalba, a minőségbe sem lehet belekötni, mert bár a Megadeth-nek a közvélekedés szerint a Rust in Peace a legjobb albuma, hozzám ez a korábbi mestermű, ez a nyersebb, kevésbé slágeres megszólalás áll közelebb. Kedvenc nóták: Wake Up Dead, Peace Sells…, My Last Words

Metallica: Master of Puppets

Nem biztos, hogy meg tudnám mondani, ma melyik a kedvenc heavy metal albumom, ám ha azt a lemezt kell megneveznem, amelyik a legnagyobb hatást gyakorolta rám, amelyik egy életre elkötelezett a kemény műfaj és azon belül is a thrash metal mellett, akkor egy pillanatig sem hezitálok, és Hetfieldék harmadik nagylemezére bökök. Ma már talán tökéletesebbnek látom a Ride the Lightningot, monumentálisabbnak az …And Justice for Allt, ám az emlékek okán nálam továbbra is a Master… a „súlycsoport vitathatatlan bajnoka”. Kedvenc nóták: Master of Puppets, Welcome Home (Sanitarium), Orion

Slayer: Reign in Blood

A Slayer sokáig nem volt akkora kedvencem, mint a Metallica, és az emblematikus nótákat leszámítva a Reign in Blood tempóját (1986-ban) céltalan száguldozásnak tartottam, mára ez a lemez is méltó helyére került – hozzátéve, hogy Arayáéktól nem ez az album a favoritom (hanem a megfontoltan gonoszabb South of Heaven). Ugyanakkor, ha elkészíteném kedvenc metal nótáim örökös Top 10-es listáját, a lap tetejére gondolkodás nélkül a Postmortem/Raining Blood kettősét írnám. Innen favorit még: Angel of Death

Stormwitch: Stronger Than Heaven

A fiatalabbak valószínűleg lemaradtak arról, hogy a ’80-as évek közepén a Stormwitch volt itthon a legnépszerűbb külföldi koncertzenekar. Nem véletlenül: dallamos, lendületes muzsikát játszottak, első négy albumukon sorjáztak az izgalmas, misztikus, fantasy és történelmi témákat feldolgozó slágernóták. A Stronger Than Heavennel pedig pont megtalálták a középutat a viszonylagos keménység és hangszeres virtuozitás, valamint a fülbemászó, melodikus megoldások között. Kedvenc nóták: Rats in the Attic, Jonathan’s Diary, Stronger Than Heaven, Dorian Gray

Csizi Norbi

5. Candlemass  – Epicus Doomicus Metallicus

Ha három szóval akarnám leírni a Candlemass bemutatkozó albumán hallható zenét, akkor nem kellene sokat gondolkoznom. Elég lenne csupán a lemezcím: „Epicus Doomicus Metallicus”. Epikus doom metal. Ha a Black Sabbath rakta le az alapkövét a doomnak, akkor a Candlemass építette fel a Végzet Templomának a főoltárát. Nem ők voltak az elsők, akik az alzsánert elvitték az epikusabb irányba, de az vitánfelüli, hogy egy új fejezetet nyitottak ezzel a debüttel a sötét zenék krónikájában. Leif Edling csapata az „A” oldalával olyan klasszikusokat szállított le, mint a „Solitude”, a „Demon’s Gate” és a „Crystal Ball”. Természetesen a B oldal sem rádióbarát slágercsokor: tervrajz az őket követő epikus doomer csapatok számára. Szerencsére a Candlemass nem „egynyári” csoda volt. A karrierjük során magasra emelték a doom zászlaját. Kötelező darab.

4. Fates Warning – Awaken the Guardian

A Fates Warning John Arch korszakos lemezei rendre elkerültek tiniédzserkoromban. A fémkarrierem kezdetén a Fates Warning eképpen volt elraktározva a szürkeállományomban: „Ha meguntad az adott Dream Theater albumokat, akkor hallgasd a „Perfect Symmetry”-t vagy az „A Pleasant Shade of Gray”-t”. Nagyon kedvelem a karakteres, magas tartományokban kalandozó vokalistákat, de Arch mester dallamaitől földbe gyökerezett a lábam. Annyira különleges harmóniákat hallottam a dalaiban, amelyeket nem igazán kaptam meg máshol. A vele készült Fates lemezek mind kiválóak, viszont a banda harmadik korongja, az „Awaken the Guardian” a legfényesebben ragyogó csillag az éjszakai égbolton. Éteri, mítikus hangulatot árasztó atmoszféra lengi be az album mind a (közel) 48 percét. Természesen nem csak Arch teljesítménye kiemelkedő az anyagon, hanem Jim Matheos csak őrá jellemző riffjei, de a többiek is hozzájárultak ahhoz, hogy egy olyan korong születhessen, amelyről 40 évvel később is úgy beszéljenek, mint a prog/power metal egyik legmeghatározóbb anyagáról. Amennyiben nem volt még szerencséd az „Awaken the Guardian”-hoz, és csak belekóstolnál, akkor talán kezd ezekkel: „Fata Morgana”, „Valley of the Dolls”, „Guardian”. Melléjük pedig bort a kupába, és valami komorabb hangulatú fantasyt lapozgass, például egy Michael Moorcockot vagy egy Jack Vancet.

3. Motörhead – Orgasmatron

Nekem bizony ez volt az első Motörhead lemezem. Amikor még csak ismerkedtem a rock/metal világgal, mindig szembejött velem ez a név (nyilván). Egy alkalommal Jani barátom megemlítette, hogy a karcagi Kerámia- és Ajándékboltban vannak metal CD-k. Oké, ez elég random. Az üzlet vitrinjeiben a virágos vázák és a „jópofa” (giccsparádé) ajándéktárgyak között ott sorakozott pár CD: Sepultura, Fear Factory, Metallica, Nirvana és igen, néhány Motörhead. Na jó, Norbi, csak okosan, melyik legyen az első Motörheadem? Fontos választás előtt áltam. Már nem is nagyon rémlik, hogy mi egyéb volt ott (úgy emlékszem, hogy volt pár totál ismeretlen borítójú Motörhead cucc, talán single-ök vagy kalóz cuccok), de arra tisztán emlékszem, hogy a szemem megakadt az Orgasmatron borítóján. Képzelhetitek, hogy mennyire állatnak tartottam. Valahonnan felsejlett, hogy ez egy „visszatérő” anyag tőlük, első ízben két gitárral (ugye a gyűjteményes „No Remorse”-on már ketten gyűrték a hathúrosokat, de az Orgasmatron volt az első ikergitáros Motörhead stúdióalbum). A kistini agyam pedig nyilván azt gondolta: a kettő jobb, mint az egy, nem igaz? A pulton egyenként kiszámolgattam a zsebpénzem érméit (rengeteg apró), és éppen csak elég volt (maradt vagy 30-40 forintom talán). Egy óra sem telt bele, és már mérgesen röfögött a szobámban Lemmy Rickenbackere. Ha nem is volt benne az első tíz zenekarban a Motörhead, amiket megismertem, de az első öt CD-m között biztosan ott volt. A két középtempós, lassabb őrlőgép közé zárt, az akkori ifjonc speed/thrash metalosokat is becsicskító sebességgel megírt dalok nagyon közel állnak a szívemhez. Fiatalkorom egyik meghatározó élménye ez az album. De nyilván nem csak nekem, hiszen a címadót később a Sepultura is feldolgozta, és a kedvenc metal magazinom is a nyitódal után kapta a nevét. Totális imádat.

2. Iron Maiden – Somewhere in Time

Miként lehet folytatni egy karriert, ha kihoztad addigi pályafutásod legjobb lemezét? A Maiden megpróbált rátenni még egy lapáttal. A „Powerslave” világsikere és a mindent elsöprő „Live After Death” koncertanyag után a  Maidenen volt a világ szeme: mi lesz a következő lépés? Tovább kalandoztak az Idő örvényeiben, újabb meghódításra vágyó csúcsokra törve. Sokaknál örök kérdés, hogy melyik a legjobb Maiden lemez, gyakorta esik a voks a „Somewhere in Time”-ra. Nem véletlenül. A Vasszűz tovább tágította hangzásának horizontját, szerephez jutottak a korszakban népszerű basszus- és gitárszintetizátorok. A korong talán legnagyobb „slágere” a „Wasted Years”, de a személyes favoritom a „Deja-Vu” és a nyitó „Caught Somewhere in Time”. Egyetlen egy gyenge pillanat sem található az albumon.

Norbert haszontalan tudása: a metal érettségi egyik tételévé tenném, hogy „Soroljon fel legalább egy tucat utalást, amelyek az Iron Maiden „Somewhere in Time” borítóján fedezhetők fel”! Azt hiszem, szám szerint olyan 30 easter egg van elrejtve Derek Riggs remekművén (de a Google majd megmondja nektek pontosan), haha.

1. Metallica – Master of Puppets

Nem volt egyszerű aranyérmest választani, ezt, gondolom, felesleges is volt mondanom. Ismét egy Kerámiás kalandom köthető a Metallica „Master of Puppets” klasszikusához. Úgy voltam vele, hogy itt van már az ideje kistiniként, hogy ne csak az „Enter Sandman”-t ismerjem ettől a bandától, hanem legyen egy teljes CD-m is. Mivel egy sírköves fia vagyok, nem is nagyon kellett agyalnom, hogy melyik lemezt vegyem meg. Megláttam a borítót, és „Aha, ez lesz az”. Viszont az akusztikus gitárokat hallgatva a „Battery” első percében csalódottság ült ki a pattanásos képemre. „Ez lenne a 80-as évek egyik legfontosabb metal lemeze, ráadásul a thrash vonalról? És akkor ilyen akusztikus, tábortűz melletti akármizést hallok?” Aztán 1:15-nél a dal szépen kinyúlt a hangszórókból, leszakította a fejemet, és kidobta az udvarra a félkész sírkövek közé. Szóval koppant egy nagyot a koponyám. Néha úgy érzem, hogy ez az album minden hallgatáskor tartogat valami újat. Bevett dolog manapság, bizonyos körökben legyinteni a Metallicára. Be kell vallanom, hogy a Fekete album (ami idén lett 35 esztendős, de erről majd máshol, máskor) óta egy ’tallica stúdióalbumra sem tudtam azt mondani, hogy az elejétől a végéig meggyőzött (ehhez a „Death Magnetic” került a legközelebb), de ez legyen az én szegénységi bizonyítványom. Viszont, ami a”Bábok mesterén” történik, az metal magasiskola! A banda tökélyre csiszolta a dalszerzői képességét, nem akarnak csak egy tempónál megmaradni. A kiadvány egyik legerősebb tulajdonsága a változatosság. És dalok, igazi, emlékezetes dalok hallhatók rajta! Semmi üresjárat! Ahogy az angol fejezi ki magát: all killer, no filler. Az album hatása generációkon átívelő, elég csak arra gondolni, hogy a Stranger Thingset óvatlanul néző ifjúság is kapott egy rifforkánt, ha akarták, ha nem. Az agresszivitást sem áldozták fel a fogós témák oltárán, hiszen a záró „Damage Inc.” sem egy lassúzásra írt szerzemény. A nagylemez csúcspontja (nehéz választani) a fenséges instrumentális eposz, az „Orion”. Valahogy mindig is úgy hallgattam, mint Cliff utolsó nagy csodáját (Rest In Power). Nem akarok abba a hibába esni, hogy mindegyik dalt felsorolom, mint kedvencet, de az örök favorit Metallica szám nálam mindig is a „Disposable Heroes” marad. Hatalmas hatású lemez. Megkerülhetetlen, kihagyhatatlan.

Dávid Laci

1986-ban még sehol sem voltam. Mármint olyan értelemben, hogy a heavy metal még nem került a látókörömbe, kizárólag a rádió és televízió nyújtotta populáris zenén szocializálódtam. Ennek tükrében – nyilván érzelmi alapon – állítottam össze listáimat, és azért kettőt, mert a guilty pleasures határát súroló anyagok a maguk idejében komoly hatással voltak rám, mondhatni, saját felfedezések voltak, és a mai napig (is) óriási kedvencek. A metal lista összeállítása már sokkal nehezebb volt. Értelemszerűen azokkal a lemezekkel megjelenésük után jóval később ismerkedtem meg, hiszen kb. ’89-ben lettem metalos, kezdtem a műfajjal megismerkedni. Ma már jól tudjuk, hogy 1986 volt/lett a csúcs a termést illetően, nagyon fel lett adva a lecke a továbbiakban, és úgy gondolom, hogy 1986 kínálatát és színvonalát már nem (nagyon sikerült) megugrani a későbbiekben. Bár ezen el lehet vitatkozni. Ami pedig esetemben még fontos, örök élmény és emlék az a mexikói futballvilágbajnokság – különösen a döntő -, ugyanis azóta vagyok megrögzött argentin fanatikus, Diego Armando Maradona (R. I. P.) pedig minden idők legnagyobb futballistája számomra. Úgy gondolom, hogy a felsorolt lemezekhez nem szükséges kommentárt fűznöm, hiszen azokat mindannyian ismerjük, örök érvényű etalonok, megkerülhetetlen klasszikusok.

• GENESIS: Invisible Touch
• PETER GABRIEL: So
• QUEEN: A Kind of Magic
• SIGUE SIGUE SPUTNIK: Flaunt It
• EUROPE: The Final Countdown
  
• DESTRUCTION: Eternal Devastation
• SLAYER: Reign in Blood
• DARK ANGEL: Darkness Descends
• METAL CHURCH: The Dark
• W. A. S. P.: Inside the Electric Circus
  
  Illetve:
• RAZOR – Malicious Intent
• NUCLEAR ASSAULT – Game Over
• EXUMER – Possessed by Fire
• BON JOVI – Slippery When Wet
• STORMWITCH – Stronger Than Heaven
• FLOTSAM & JETSAM – Doomsday for the Deceiver
• EXORCIST – Nightmare Theater
• RATT – Dancing Undercover
• OZZY OSBOURNE – The Ultimate Sin
• MEGADETH – Peace Sells…but who’s Buying
• KREATOR – Pleasure to Kill

John Quail

Megint ott tartok, hogy szinte lehetetlen küldetés 1986 mesterműveiből ötöt kiválasztani! Ismét megpróbálok olyanokból szemezgetni, amelyek talán kevésbé frekventáltak szerkesztőtársaim azévi listáin.

FATES WARNING – Awaken the Guardian 

Nálam ők – és ez a lemezük – a prog/power műfaj alfája és ómegája. Igazi zenészóriások, akik megírták, majd feljátszották. A produkció, a hangszerelés első osztályú. És igen, John Arch hangszálzsonglőr az, akinek minden egyes kiénekelt hangjegye mérföldkőként mutat előre. Mint egy valóságtól elrugaszkodott, magasabb fekvésben szirénázó Bruce Dickinson. Szokatlan? Igen. Kiszámíthatatlan dallamvezetése folyamatosan meglepett, amikor először hallottam. Mi ez a megjegyezhetetlen kavalkád? Valamiért mégis késztetést éreztem, hogy hallgassam. Újra és újra. Aztán egyszer csak minden összeállt. Beleégett a gondolataimba, az agytekervényeim mélyére a muzsika és az ének összes mozzanata. Ami eddig káosznak tűnt, logosszá változott. Beérett, igaz, sokadszorra, ez a tökéletes remekmű, amelyről nem tudok semmit kiemelni, mert így, egyben perfekt, ahogy van. (Csak megjegyzem, az 1985-ös The Spectre Within című albumuk ugyanez a kategória, amelyről sok éve a szép emlékű Rattle Inc. hasábjain is áradoztam.)

HALLOWS EVE – Death & Insanity

No igen! Ez valami zseniális alkotás, amely a némileg könnyebben emészthető bemutatkozás, a szintén nagyszerű Tales of Terror után váratlanul váltott egy elvontabb, de továbbra is roppant szigorú hangvételre. A címadót a thrash/speed műfaj keretein belül még „slágeresnek” is nevezhetném, de ami azután következik, az maga a váltásoktól hemzsegő számszerkezeteket felvonultató, teljesen nyakatekert gitárszólókkal teletűzdelt zenei mennyország (vagy – stílszerűen – inkább pokol).

Ahogy hallgatom a dob/basszus-/ritmusgitár által diktált, változatos alapokat, majd Stacey Anderson arra érkező durva üvöltéseit, szóló fronton pedig a kiszámíthatatlan, virtuozitást sem nélkülöző, félhangoktól hemzsegő dallamokat, attól még – jó értelemben – a hideg is kiráz! Nálam egyértelműen ez az amerikai zenekar csúcsalkotása, pedig az első és harmadik anyagukat is imádom!

LIZZY BORDEN – Menace to Society

Nem tehetek róla, bírom ezt az ürgét és népi zenekarát!

A fickó hangja egyértelműen Dickinson-iskola, mint John Arch esetében, mégsem egyszerű kópia. Kiváló énektechnika, amely a padlást is lesöpri, ha egy dal dramaturgiája úgy hozza.

Emellett igazi, „őrült” showman, kb. Alice Cooper és a W.A.S.P. nyomdokait követi, zeneileg is megugorva a szintet, sőt, keményebbre hangolva a példaképek muzsikáját, amelyre nagyban hatott a brit Iron Maiden is.

Csak néhány számcím, a teljesség igénye nélkül: Generation Aliens, Terror on the Town, Brass Tactics, és a két megunhatatlan favoritom; Notorious és az Ultra Violence.

M.A.R.S. – Project: Driver

Ez, kérem szépen, az 1986-os év szupercsapata. Az elnevezés mögött a formációt alkotó, önmagukban is híres és kivaló zenészek vezetéknevének kezdőbetűi állnak. A tagok: Tony MacAlpine gitár- és billentyűmágus, Tommy Aldridge überdobos, Rob Rock, a műfaj egyik legjobb torka, és Rudy Sarzo basszer, aki nem véletlenül játszott a Quiet Riotban, Whitesnake-ben, valamint Malmsteen, Dio vagy Ozzy mellett.

Neoklasszikus futamok, húzósabb és gyorsabb darabok, megnyugvást hozó pillanatok egyaránt tarkítják a kiadványt. Abszolút profizmus. Frenetikus melódiák és gitárorgia a köbön! Kell ennél több?

SAINT – Time’s End

Keresztény metal. Ha ezt leírom, sokaknak a Stryper ugrik be azonnal a maga negédes, dallamos zenéjével. Nos, akkor most felejtsük is el gyorsan a Sweet tesók bandáját, és vegyük elő memóriánkból a Judas Priest klasszikus pillanatait, öntsük mindezt nyakon némi amerikai ízzel, Szentírást boncolgató szövegekkel, és máris megkaptuk a Saint muzsikáját.

Nyersen zakatoló riffeket kapunk itt, és lépten-nyomon Halford hangjának kísérteties leképzése (Josh Kramer által), valamint a Tipton/Downimg páros ujjgyakorlatainak megidézése zúdul ránk. Tulajdonképpen olyan, amit a Priest is piacra dobhatott volna a vegyes fogadtatású Turbo helyett. (Azért én örülök, hogy nem így történt, mert a Turbo-t is nagyon megszerettem egy idő után.) Manapság sem ismerik tömegek ezt az Oregon állambeli zenekart, ezért is tettem őket most reflektorfénybe. 

Aki kedveli a nagynevű brit kvartett szerzeményeit, bátran tegyen egy próbát ezzel a Saint néven kiadott, biblikus témákat megéneklő „Judas” lemezzel!

Mint az látszik, teljesen véletlenül mind az öt kiszemeltem az Egyesült Államok szülötte, ami nem jelenti azt, hogy más nemzetek ne jártak volna élen abban az időszakban. Természetesen bőven akadtak még eme kiváló évnek megkerülhetetlen gyöngyszemei, amelyek némelyikéről vagy írtam már korábban, vagy majd írni fogok bővebben:

CRIMSON GLORY – Crimson Glory 

DESTRUCTION – Eternal Devastation 

LIVING DEATH – Back to the Weapons (EP) 

ANGEL DUST – Into the Dark Past

BONFIRE – Don’t Touch the Light

CHASTAIN – Ruler of the Wasteland

CJSS – World Gone Mad

CJSS – Praise the Loud

FIFTH ANGEL – Fifth Angel

FLOTSAM AND JETSAM – Doomsday for the Deceiver

HEXX – Under the Spell

ABATTOIR – The Only Safe Place

ACCEPT – Russian Roulette 

BURNING STARR – No Turning Back!

CHARIOT – Burning Ambition

CINDERELLA – Night Songs

DEAF DEALER – Keeper of the Flame

DETENTE – Recognize No Authority

DR. MASTERMIND – Dr. Mastermind

EUROPE – The Final Countdown

EXCITER – Unveiling the Wicked

EXORCIST – Nightmare Theater

GRAVE DIGGER – War Games

GRAVESTONE – Creating a Monster

GRIFFIN – Protectors of the Lair

HEIR APPARENT – Graceful Inheritance

HELSTAR – Remnants of War

IRON ANGEL – Winds of War

IRON MAIDEN – Somewhere ín Time 

JUDAS PRIEST – Turbo

KING DIAMOND – Fatal Portrait

KREATOR – Pleasure to Kill

LOUDNESS – Lightning Strikes

TONY MACALPINE – Edge of Insanity

MASS – Kick Your Ass!

YNGWIE MALMSTEEN – Trilogy

MEGADETH – Peace Sells… But Who’s Buying?

METAL CHURCH – The Dark

METALLICA – Master of Puppets

És számomra még több mint ötven album, nincs ennyi hely!

Nameless

Felrúgva a szabályokat, úgy döntöttem, hogy két listát is írok. Egyrészt legyenek itt a kötelezők, másrészt – de semmiképp sem másodsorban – a szabadon választottak! Azt azonban külön is nyomatékosítom, hogy mindkét listán a személyes kedvenceim sorakoznak, 1986-ból.

Kezdjük az általam leginkább favorizált kötelezőkkel:

1. Iron Maiden: Somewhere in Time

2. Megadeth: Peace Sells… But Who’s Buying?

3. Metallica: Master of Puppets

4. Slayer: Reign in Blood

5. Kreator: Pleasure to Kill

Ezek pedig azok a személyes kedvencek, amiket talán a megérdemeltnél kevesebbet emlegetünk:

1. Black Sabbath: Seventh Star

2. Van Halen: 5150

2. Ratt: Dancing Undercover

4. Yngwie Malmsteen: Trilogy

5. Steeler: Strike Back

A plusz egy pedig – ami mindkét listán helyet kaphatna – mi más lehetne, mint a Pokolgép: Totális metálja!?

Mácsai Dani

Bár 88-as születésűként a metalzene történetének néhány legmeghatározóbb pillanatáról lemaradtam az érkezésemmel, a műfaj iránti rajongásom hamar egyértelművé tette: az idővonal nem szabhat határt a zenei élményeknek! Különösen igaz ez 1986-ra, amely az underground és a mainstream fémzene valóságos aranyéveként vonult be a történelembe. Számomra az ekkor megjelent lemezek nem csupán poros tananyagnak számító mérföldkövek, hanem a mai napig hivatkozási pontok, amelyek alapjaiban formálták át a zenei ízlésemet. Őszinte leszek: nehéz volt, de végül csak sikerült összeszednem azt az 5 lemezt, ami a mai napig nagy hatással van rám.

1. Slayer – Reign in Blood

A Reign in Blood alig 29 perc tiszta, sűrített, kíméletlen pusztítás! Rick Rubin zseniális produceri munkájának köszönhetően a dalok mentesek minden sallangtól, a hangzás pedig még ma is olyan friss és nyers, mintha tegnap vették volna fel. Jeff Hanneman és Kerry King ikonikus riffeléseikkel, valamint Tom Araya velőtrázó sikolyával azonnal arcon csapja a hallgatót, Dave Lombardo embertelen dobolása pedig olyan tempót diktál, amitől még ma is eláll a lélegzetem.

2. Cro-Mags – The Age of Quarrel

A Cro-Mags bemutatkozó lemeze, The Age of Quarrel a nyers, fésületlen utcai düh megtestesülése! 1986 nemcsak a thrash metal aranyéve volt, de ekkor szabadult rá a világra ez a New York-i crossover hardcore mestermű is. Bár punk gyökerekből táplálkozik, a metalos riffelés és a súlyos groove-ok miatt ez a lemez számomra ugyanolyan fontos sarokkő, mint a korszak bármelyik tiszta metalkiadványa. Az olyan himnuszok, mint a We Gotta Know, a World Peace vagy a címadó The Age of Quarrel, a mai napig hihetetlenül aktuálisak és kíméletlenek. Imádom, hogy nincsenek túlspilázott szólók vagy felesleges díszítések: ez a korong egyenes, őszinte és könyörtelenül pofán csap! Tökéletes bizonyítéka annak, hogyan formálta át a hardcore punk a metalzene jövőjét.

3. Judas Priest – Turbo

Bár a korszak keményvonalas metalosai közül sokan felvonták a szemöldöküket a gitárszintetizátorok megjelenése miatt, számomra ez az album egy zseniális, bátor és hihetetlenül szórakoztató remekmű! Rob Halford hangja itt is egészen elképesztő magasságokban szárnyal, a Glenn Tipton és K.K. Downing páros pedig bebizonyította, hogy a modern technológiát is képesek a klasszikus heavy metal szolgálatába állítani. A Turbo Lover lüktető, hipnotikus tempója a mai napig az egyik legnagyobb kedvencem, a Locked In vagy a Parental Guidance pedig olyan aréna-rock energiát árasztanak, amire egyszerűen képtelenség nem rázni a fejemet.

4. Kreator – Pleasure To Kill

A Pleasure to Kill album színtiszta, kaotikus és megfékezhetetlen téboly! Számomra ez a korong a bizonyíték arra, hogy a nyolcvanas évek közepén a súlyosság határait mennyire radikálisan ki lehetett tolni! Mille Petrozza hisztérikus, szinte állatias fröcsögése és az albumot átjáró sötét, nyers megszólalás olyan fojtogató atmoszférát teremt, amely a mai napig megborzongat. A címadó Pleasure to Kill vagy a Riot of Violence nemcsak a tempójukkal tarolnak le mindent, hanem azzal a fésületlen, gonosz energiával is, amiből később a death és black metal zenekarok egész generációi táplálkoztak. Jürgen „Ventor” Reil embertelen dobolása és a fülbemászóan kaotikus szólók miatt ez a lemez a mai napig fix pont nálam, ha egy kis kompromisszummentes underground zúzásra vágyom!

5. Cryptic Slaughter – Convicted

A Cryptic Slaughter debütáló albuma, a Convicted a crossover thrash és talán a korai grindcore határvidékén egyensúlyozó, igazi kaotikus energiabomba! Bár a szélesebb közönség talán kevésbé ismeri, a műfaj szerelmesei számára ez a korong egy kihagyhatatlan hivatkozási pont. A zenekar tagjai szinte még tinédzserek voltak a felvételekkor, és ez a fiatalkori, dühös, „mindent bele” attitűd a lemez minden másodpercéből árad. Scott Peterson eszeveszett tempójú blastbeatjei és Les Evans gitárriffjei olyan sebességgel száguldanak, mintha a dalok bármelyik pillanatban lefutnának a sínről. Az olyan számok, mint a M.A.D., a Lowlife vagy a címadó Convicted, nem a patikamérlegen kimért pontosságról, hanem a vegytiszta, kontrollálatlan punk-metal energiáról szólnak! Számomra ez az album a tökéletes bizonyítéka annak, hogy 1986-ban az undergroundban valami olyan radikálisan új és extrém dolog született, ami évtizedekkel később is képes letépni a fejemet.

Sipy

1986. Igencsak emblematikus év a saját és szerintem úgy általánosságban nézve a heavy metal történetében is. Ekkorra már minden jó ízlésű, 1970 előtt vagy környékén született rocker, hozzám hasonlóan metal rajongóvá vált! Hehe🙂! Az akkori, kemény zenét kedvelő fiatalok körében az ilyen kézjeleket és felvarrókat mint ✌️, 👍, felváltotta a 🖕 és a metal zene legfőbb szimbólumának számító ördögvilla 🤘. Az öltözködésükben is egyre nagyobb számban megjelent a szegecselt öv, csuklószorító és persze a máig nagy divat, szigorúan csak fekete színű 🙂, metal bandát vagy logót ábrázoló nyomtatott póló. Az ekkor már bő egy évtizedes múlttal rendelkező heavy metal műfajnak megjelentek az első „vadhajtásai”, köztük a rám legnagyobb hatást gyakorló THRASH metal is. Szóval nem véletlen, hogy 5-ös listám nagy része ebből a műfajból adódik.

Mielőtt rátérnék az 5, számomra legjobb lemezre, megemlítenék 5 anno és máig is nekem nagy csalódást okozó albumot ebből az évből! Ezekről általánosságban elmondható, hogy meg sem közelítik az előző album vagy albumok színvolát a ’86-os anyagaikkal:

VOIVOD – Rrröööaaarrr
ACCEPT – Russian Roulette
SODOM – Obsessed by Cruelty
POSSESSED – Beyond the Gates
JUDAS PRIEST – Turbo

És akkor íme, az én Top 5-öm 1986-ból:

IRON MAIDEN – Somewhere in Time

A fent említett, minden elsöprő, akkori thrash metal rajongásomnak köszönhetően ezt az albumot csak kb. 25 év után kezdtem el értékelni annyira, hogy nálam ez dobogós helyen van a Maiden eddigi életművében. A néhol feltűnő, nem túl domináns gitárszintetizátoros újítások mellett tele van jobbnál jobb zenei és énekdallamokkal. Szerintem erősebben is szól, mint az ezt megelőző LP-ik. Legjobb dal: DejaVu.

ANGEL DUST – Into the Dark Past

Ez a lemez talán meglepetés lehet némelyeknek ebben a listában, de hát pont ettől személyes egy ilyen gyűjtemény. Bevallom, kicsit gondolkodnom kellett, mielőtt ez az LP mellett döntöttem. Azt azért tudni kell, hogy akkoriban a nagy amerikai (elsősorban Bay Area-i) thrash hullámra, elsősorban Németországból érkezett hasonló színvonalú európai válasz nemzetközi szinten. Más EU-s országok egy-két kivételtől eltekintve még lóf@szban 😃 sem voltak ilyen téren. A ’86-os germán thrash felhozatalból nekem a Kreator és e dortmundi négyes albuma igazán kiemelkedő, és kiállta az idő próbáját is. Az Assassin, a Destruction, a Holy Moses, az Exumer akkori kiadványai mai füllel már nem ütnek akkorát. Az Into the Dark Past zeneileg egy hibátlan intenzív rifforgia. A hangzásában és minőségben simán felülmúlja kortársait! Egy jobb énekhanggal akár egy Helloween szintű speed-power metal zenekar is lehetett volna belőlük. De itt még egyértelműen énekdallamokkal fűszerezett speed-thrash-t nyomnak a fiúk. Kedvenc dal: Gambler. Fiatalabb olvasóinkra való tekintettel, nem bírom ki, hogy ne mellékeljem ezt a dalt:

MEGADETH – Peace Sells…

Nálam ez a legjobb Megadeth album. Itt már Dave mester megmutatta igazi oroszlánkörmeit és zeneszerzői zsenijét, ami az első album szerintem elég gyér hangzásával ellentétben, a kort tekintve már kifejezetten jónak mondható lemez sound-dal is párosul. Mustaine Metallicában szerzett érdemei miatt akár jogosan vihette volna azt a zenei irányt is tovább, de ő itt egy progresszívebb irányba indult, ami nyerőnek bizonyult. Kedvenc dal: Bad Omen.

KREATOR – Pleasure to Kill

Örök kedvenc! Ezzel a lemezzel nálam le is zárult Mille-ék pályafutása… Már első hallásra meggyőzött az egész anyag. A koszos hangzás és a néhol kissé a háttérben halkan duhogó dob ellenére ez egy időtálló, esszenciális agressziótól fűtött, germán thrash metal alapmű. Kedvenc dal: Riot of Violence

SLAYER – Reign in Blood

No comment. Kedvenc dalaim: Angel of Death, Piece by Piece, Necrophobic, Altar of Sacrifice, Jesus Saves, Criminally Insane, Reborn, Epidemic, Postmortem, Raining Blood. 🤘🙂

Ui: Hát bizony, a Master of Puppets nálam „csak” a Top 10-be fér be!

SZG

Metal zenei eszmélésem a nyolcvanas évek második felében kezdődött. Ameddig pedig visszalátok, az 1984, a német NOISE kiadó alapításának éve, amikor olyan legendák kezdték bontogatni szárnyaikat, mint a Helloween, a Sodom, a Grave Digger, vagy a Running Wild. Zenei 5 éves ugrásaink első pontja tehát, ahol jómagam is érdemben tudok albmot ajánlani, 1986. Igaz, jobban örültem volna négyévenkénti ugrálásnak, és a 84-88-92-es leosztásnak, de egyszer majd lesz egy ilyen is, addig pedig lássuk, mit adott nekünk 1986 Csernobilon túl:

Metal Church: The Dark

Az amerikai zenekar második korongja, amely lineárisan követi a debüt album zsenialitását. David Wayne ráspolyos hangjánál már csak a mázsás (vagy stílszerűen tonnás) riffek emlékezetesebbek. Olyan dalok, mint a Start the Fire, a Ton of Bricks, vagy a Watch the Children Pray örökre beírták a zenekar nevét az US power metal Nagykönyvébe. Megbotránkoztató lesz talán, de nekem az igazi Metal Church az első két album. Ismerem és szeretem a további lemezeket is, de a korai éra ösztönössége már nem volt benne a későbbi albumokban.

Sword: Metalized

A kanadai négyes első nagylemeze nem csak fantasztikus borítója miatt emlékezetes. Mike Plant gitártémái és Rick Hughes nagyszerű éneke egy igazán egyedi heavy metal alkotást eredményeztek. És igaz, hogy a második lemezük (Sweet Dreams 1988) is egy erős korong, azonban a debüt olyan zseniális dalait, mint az Outta Control, az Evil Spell vagy a Children of Heaven már nem nagyon tudta megfejelni a zenekar, és ezen a kétes újjáalakulás sem sokat javított. Igazi bakancslista álom, hogy egyszer lássam őket még élőben.

Gravestone: Creating a Monster

Nagyszerű ösztönös german metal üveghangú énekkel előadva. Berti Majdan hangját senki nem felejti el, aki egyszer is hallotta. A német banda a hetvenes évek második felében kezdte el gyártani korai, progos heavy metalját, amely a 86-os Creating… albumon érte el csúcspontját. A borzalmas betűtípussal, de érdekes grafikával elkészült borító magában egy kuriózum. Az eszméletlen reszelős gitárriffekre énekelt űrhangú metaltémák számomra egy korszak lenyomatai, olyan dalok, mint a címadó Creating a Monster, a Masters of the Earth, vagy a glam rock előfutár Dirty City igazi időkapszulák a múltból.

Savatage: Fight for the Rock

Nem kellene itt lennie talán ennek a lemeznek, de most olyan Sava-lázban égek a Castle Rock koncert miatt, hogy kénytelen voltam betenni a Top 5-be. Pedig olyan csodák után, mint a Sirens vagy Power of the Night, és olyan alapvetések előtt, mint a Hall…, vagy Streets, a Fight album egy légüres térben született, és egy fura elkanyarodás egy kicsit dallamosabb irányba, mely majd a Streets albumon fogja elérni a csúcsát. Azonban szó sincs arról, hogy egy rossz lemez lenne a Fight, csak némileg más. Oliva hangja persze ugyanúgy hasít, Chris gitártémái pedig nagyon jellegzetesek. A nyitó Fight for the Rock, vagy az azt követő Out in the Streets igazi klasszikus Sava dalok. De vannak érdekes, már-már brit rock darabok a lemezen, mint a Leady in Disguise, amik igazán különlegesek: sem előtte, sem utána nem írtak hasonlót. Nem hallgatom meg gyakran, de ha beteszem, biztosan egyben megy végig. A Savatage-nek itt a helye.

Satan: into the Future

Sokat gondolkodtam, hogy mi legyen az ötödik album: ott figyelt a Raven The Pack Is Back-je vagy a Rage debüt Reign of Fear is, de be kellett látnom, hogy a fenti zenekaroknak egyik sem a legjobb alkotása, így aztán úgy döntöttem, jöjjön egy MWOBHM gyöngyszem, a Satan kislemeze (!). Bizony, ez egy 17 perces EP, de elképesztően jó hangulatú dalokkal. Olyan későbbi legendáim játszottak ezen a korongon, mint a Skyclad oszlopos tagjai, Greame English és Steve Ramsey. Az énekesi posztot (épp ekkor) Michael Jackson (nem az) töltötte be, akinek igazán apokaliptikus hangja volt, nekem nagyon bejött. A négy dal egyike ráadásul instrumentális: a Fuck You-ban Russ Tippins hangulatos gitártémái sorjáznak. A nyitó Key to Oblivion az, ami a leginkább megfelel a „sláger” jelzőnek ezen a nyúlfarknyi EP-n. Kordokumentum egy jobb sorsra érdemes együttestől, mely igazán szar lemezt sosem készített, ennek ellenére nemhogy az áttörés, de még a normális zenekari karrier sem adatott meg nekik.

Zozzie

Mint előző írásomban említettem, nálam 1986 lesz igazán erős év zenei szempontból. Feltört a thrash metal, és engem is beszippantott. Meglátásom szerint kiváló albumok születtek ebben az érában, így a listám nagy részét természetesen ezek teszik ki.

1. Metallica: Master of Puppets

Ez volt az első műsoros metal kazettám, amit magamnak vásároltam, így nem is kérdés az első hely. Attól még az semmit nem jelent, hogy ez volt az első ilyen vásárlásom, de azt hiszem, ez a lemez megkerülhetetlen minden rock/metal rajongó számára, így nekem is. Érdekes, hogy első, második hallgatásra annyira nem is tetszett, de egyszer csak nagyon beütött. Annyira, hogy nálam azóta is az abszolút numero 1.

2. Slayer: Reign in Blood

Csak hajszállal maradt le a Master… mögött. Mint mindenki tudja, a thrash metal alapműve a Reign…, és ez így is marad mindörökké. Kíméletlen. 😊

3. Megadeth: Peace Sells… but Who’s Buying?

Azt hiszem, a Megadeth-nek sem kell szégyenkeznie, Dave bebizonyította, hogy a Metallica-n kívül is van élet. De még mennyire! Ilyen erős mezőnyben a 3. hely óriási dolog! Egyik kedvenc dalom is ezen az albumon van, a My Last Words.

4. Kreator: Pleasure to Kill

Németország sem akart lemaradni az USA mögött, és a Kreator megmutatta, hogy a germán thrash-t is komolyan kell venni. Kevésbé dallamos, mint a Metallica vagy a Megadeth, viszont ez egy tökéletes zúzás.

5. King Diamond: Fatal Portrait

Na, ez kivételesen nem thrash metal, de attól még zseniális. Ezzel indította szólókarrierjét King Diamond, és egyből egy remekművet tett le az asztalra. Azok a magas hangok!

Bónusz 5 album:

6. Tesla: Mechanical Resonance

Ez meg végképp nem durva metal, de a Tesla dallamos vonalon nálam favorit – nem csak ez a lemez.

7. Nuclear Assault: Game Over

Egy újabb „nukleáris” csapás az USA-ból. Ez a zenekar is magasra emelte a thrash zászlaját, de korántsem lettek olyan sikeresek, mint a fentebb említett zenekarok.

8. Tankard: Zombie Attack

Német kalapálás Tankard módra. Kő egyszerű thrash metal, de én bírom.

9. Iron Maiden: Somewhere in Time

Múltkor azt írtam, hogy a Maiden nem tartozik a kedvenceim közé, de ezt az albumot nagyon kedvelem: nálam ez a csúcs tőlük.

10. Ozzy Osbourne: The Ultimate Sin

Ez sem a kedvenc Ozzy-lemezem, de nagyon jó.

És maradtak ki további nagy kedvencek is a listáról (Voivod, Fates Warning, Candlemass, Angel Dust, Mekong Delta) de nem sikerült bejutniuk a tízbe, ám e zenekarok nagy részének későbbi munkái számomra alapvetések.