A purgatórium után
Bevallom, én azok közé tartozom, akik nagyon szerették a One Assassination Under God – Chapter 1-et. (lásd: itt) Már az első hallgatásoknál megvolt az az érzésem, hogy Marilyn Manson valami olyasmihez talált vissza, amit hosszú ideje kerestünk rajta: a régi lemezek sötét, nyugtalanító atmoszférájához, a fenyegető hangulatokhoz, ahhoz a világhoz, amelyben soha nem lehetett pontosan tudni, mikor fordul át egy dallam valami beteg, torz és kellemetlenül ismerős dologba.
Nem arról volt szó, hogy újra megszületett volna az Antichrist Superstar. Ezt talán már nem is várja komolyan senki. Inkább arról, hogy a Chapter 1-ben újra megéreztem valamit abból a régi Mansonból, akinek a lemezei annak idején nem egyszerűen szóltak valamiről, hanem saját atmoszférát teremtettek maguk körül.
Éppen ezért vártam a Chapter 2-től valami hasonlót.
És az első hallgatás után meglepődtem.
A Chapter 2 egyáltalán nem ezt hozza.
Elsőre még azt is gondoltam, hogy talán rossz lemezt hallgatok. Hol van a düh? Hol van az a nyers indulat, ami a Chapter 1-et annyira erőssé tette? Hol vannak azok a dalok, amelyek már első hallgatásra megmarkolják az embert?
Aztán rájöttem, hogy éppen ez a lényeg.
A Chapter 1 és a Chapter 2 valójában nem két különálló lemez. Inkább egy történet két felvonása. Az első rész a purgatórium: szétesés, támadások, múlt, vádak, harag, elkeseredettség. A második pedig már az út kifelé. Nem feltétlenül a megváltás felé, és főleg nem valamiféle megtisztulás irányába. Inkább a túlélés, a továbblépés és a szembenézés felé.
Manson ezen a lemezen nem kér bocsánatot, de nem is akar mindenáron bizonyítani. Egyszerűen túl akar élni, és ettől lett a Chapter 2 sokkal érettebb, kontrolláltabb és megfontoltabb album, mint az elődje, ez a kontroll pedig furcsa módon nem gyengíti, hanem megerősíti az egész alkotást, mintha egy összeszedettebb Manson tért volna vissza a purgatóriumból.
Az elmúlt évek eseményeinek árnyéka természetesen ott van a lemezen. Nehéz lenne elvonatkoztatni a személyét érintő vádaktól, botrányoktól és támadásoktól, és maga Manson sem próbál úgy tenni, mintha ezek nem történtek volna meg. A lemez önelemző és önvizsgáló, de nem önmarcangoló. Haragos és sértett, ugyanakkor meglepően higgadt. Ez már nem az a Manson, aki ököllel veri szét a falat, vagy magában tesz kárt. Inkább az, aki ott áll a törmelék között, végignéz rajta, majd eldönti, hogy ideje továbbmenni.
A Chapter 2 emiatt sokkal lassabb, merengősebb és „köldöknézegetősebb” album, mint a Chapter 1. Kevesebb benne az agresszió, és még kevesebb a klasszikus értelemben vett slágeres dallam – már ha egyáltalán van értelme Marilyn Manson esetében slágerekről beszélni. Cserébe sokkal fontosabbá válik az atmoszféra, ez pedig egyszerre az album egyik legnagyobb erőssége és talán a legnagyobb akadálya is.
Az egész lemeznek nagyobb íve van, filmszerűbb, mint amit Mansontól megszokhattunk. Sokszor inkább egy sötét film zenéjének érződik, mint hagyományos értelemben vett rocklemeznek. És nem véletlen, hogy már az első azám, az „Unalive” is úgy indul, mintha egy David Lynch-film nyitójelenetébe csöppennénk. Baljós futamok, hideg atmoszféra, valami megmagyarázhatatlan rossz érzés a levegőben. Nem akar rögtön berobbanni. Inkább lassan bemászik az ember bőre alá.
A „Don’t Answer the Door” viszont már az első percekben ismerős terep. Sötét, lopakodó, alattomos szám, amelynek refrénje azonnal beivódik az ember fejébe. Ha bármelyik korábbi Manson-lemezen szerepelne, valószínűleg senki nem lepődne meg rajta.
A „Front Toward Enemy” már sokkal karcosabb és dühösebb. Újra feltűnnek a baljós szintifutamok, és érezhető benne az a régi harag is, amely a Chapter 1-et hajtotta. Jó darab, de számomra talán kevésbé izgalmas, mint a lemez többi része. Mintha Manson egy pillanatra visszanézne arra a világra, amelyből éppen próbál kifelé jönni.
Aztán jön a „Lucifer’s Teardrop”, amely nálam egyértelműen a lemez egyik csúcspontja. Lendületes, keserű és szomorkás egyszerre, közben pedig rejtélyes és furcsán magával ragadó. Van benne valami nehezen megfogható elegancia, amely miatt újra és újra vissza lehet térni hozzá. És talán ez az egész album egyik legfontosabb tulajdonsága: nem feltétlenül akar azonnal megnyerni magának. Hagyja, hogy idővel hasson.
Manson hangja is sokat változott. Már nincs meg benne az a pusztító lendület és nyers düh, amely a kilencvenes évek lemezeit jellemezte. De nem is próbálja meg eljátszani, hogy még mindig ugyanaz az ember. A hangja komorabb, koncentráltabb és kompaktabb lett. Kevesebb benne a hisztéria, több a súly.
És talán ez az, ami miatt működik.
Mert ezen a lemezen nem a régi Manson akar visszatérni, hanem maga Manson tér vissza – idősebben, megviseltebben, de valamivel tisztábban látva azt, hogy ki is maradt a saját szerepei mögött. Ezt a kettősséget talán az „Exit Wound” mutatja meg a legjobban. A dal sérülékenyebb oldalát mutatja, de nem válik giccsessé vagy önsajnálóvá. Inkább egy pillanatnyi betekintés abba az emberbe, aki a karakter mögött maradt.
És innen már tényleg nincs messze a lemez vége, az „Enantiomorph” pedig tökéletes lezárás. Már maga a cím is beszédes: az enantiomorf olyan tükörképi pár, amelynek két fele egymás tükörképe, de nem azonos egymással. Szinte tökéletes metafora Manson egész pályájára és arra a kettősségre, amely ezen a lemezen különösen hangsúlyossá válik: a művész és a magánember, a szerep és az ember, Marilyn Manson és az, aki mögötte van. Ez talán korábban is fontos része volt a történetének, de most minden eddiginél hangsúlyosabb.
Az Enantiomorph pedig szépen le is merül velünk a lélek legmélyebb bugyraiba. Nem akar nagy finálét. Nem akarja felrobbantani a házat az utolsó percben. Inkább becsukja mögöttünk az ajtót, és ott hagy a gondolatainkkal. Pont ezért tökéletes befejezés.
A hangzás közben végig csillagos ötös. A régi Manson-korszakok világát idézi, de nem egyszerű másolatként. Megvan benne az a nosztalgikus íz, amitől egy régi rajongó felkapja a fejét, de a megszólalás modern. Ez már a Chapter 1-nél is működött, a Chapter 2 pedig tovább viszi ezt az irányt. Sötét, hideg, súlyos és filmes.
A borítóval viszont továbbra sem tudok kibékülni. Manson saját festményei önmagukban jók, ezt nem vitatom. De számomra ezek az utóbbi lemezborítók egyszerűen nincsenek egy súlycsoportban a régi vizuális világgal. Elég csak a Holy Wood borítójára gondolni. Azok a képek önálló életet éltek, és ugyanúgy hozzátartoztak egy-egy korszakhoz, mint maguk a dalok. A mostani festmények szerintem érdekesek, de nincs bennük ugyanaz a kultikus erő, és talán ez is jól mutatja, mennyire megváltozott Manson.
A Chapter 2 nem akarja visszahozni a kilencvenes éveket. Nem akar újabb Antichrist Superstar lenni. Nem akarja bebizonyítani, hogy Manson még mindig az a pusztító figura, aki harminc évvel ezelőtt volt, és éppen ezért hiteles.
A One Assassination Under God – Chapter 2 elsőre talán kevésbé üt, mint az elődje. Kevesebb benne a düh, kevesebb az azonnal felismerhető pillanat, kevesebb a támadás. De minél többet hallgatom, annál inkább azt érzem, hogy nem is ugyanazt akarja.
A Chapter 1 a seb. A Chapter 2 a heg. És a heg már nem vérzik. Csak emlékeztet arra, ami történt. Ez egy sötétebb, lassabb, megfontoltabb Marilyn Manson. Egy olyan ember lemeze, aki már nem akarja szétverni a világot, mert túl van azon, hogy bizonyítsa, mennyire gyűlöli. Csak túl akarja élni. És közben lassan továbbindul.
Nem a régi Manson tért vissza. Egy másik Manson maradt életben.
Kedvencek: Lucifer’s Teardrop, Exit Wound, Enantiomorph
