Tiszta, nyers adrenalin
Ismeritek azt az érzést, amikor teljesen céltalanul pörgetitek a streaming szolgáltatókat, háttérzajt keresve a tizenkettedik kávétok mellé, és hirtelen szembejön valami, ami konkrétan leszakítja az arcotokat? Pontosan ez történt velem tegnap. Tudom, tudom, ez már sokadik alkalom tőlem, de nézzétek el! A raktárosi élet bizony nem piskóta!
A semmiből bukkant fel a spanyol Oniric Prison nevű formáció és a frissen megjelent első nagylemezük, a Peregrine Mosh Squad. Életemben nem hallottam róluk korábban. Fogalmam sem volt, kik ők, de az első átkozott másodperctől kezdve úgy megfogtak, hogy azóta sem tudom leállítani az albumot. Ez a cucc akkora nosztalgiabomba és modern energiakoktél egyszerre, hogy azonnal visszarepített a 2000-es évek eleji izzadt, klubkoncertes korszakba, amikor még az ízületeim sem fájtak a mosh pitben.
Az Oniric Prison granadai srácokból áll, és amit csinálnak, az a legtisztább, legvehemensebb thrash metal és hardcore crossover, amit mostanában hallottam. Nem finomkodnak! Nincs felesleges bevezető, nincsenek túlgondolt, progresszív művészkedések. Csak tiszta, nyers adrenalin és az a fajta „barátságos erőszak”, amiért anno megőrültünk a Hatebreed vagy az Angelus Apatrida korai koncertjein. Az album hangzása egyszerűen zseniális, úgy csap mellbe, mint egy tökéletesen irányzott büntetőrúgás!
Kezdésnek jön a Ghost of Misanthropy, ami jóval túlmutat a felszínes pusztításon. Bár a zenekar gyökerei szilárdan a crossover thrash metal és a hardcore talajában gyökereznek, a Ghost of Misanthropy atmoszférája kifejezetten komor, szinte a blackened death metal súlyát idézi. A dal dinamikáját a kíméletlen riffelés és a sötét tónusú, fojtogató hangulat határozza meg.
Az utána érkező Consequences nem teketóriázik, azonnal berúgja az ajtót! Ez a fajta kíméletlen crossover thrash/hardcore tempó pontosan azt a pulzusszám-emelkedést hozza, amit akkor érzel, amikor vasárnap este kapsz egy értesítést a főnöködtől, hogy „holnap reggel beszéljünk”. Szerkezetileg a dal rövid, tömör és céltudatos. Nincsenek felesleges, túlnyújtott gitárszólók vagy öncélú művészkedések. A granadai srácok kicentizték a számot: kapunk egy masszív riffelést, dühös hardcore üvöltéseket és egy olyan feszültséget, ami végig ott vibrál a háttérben!
A Hangman’s Therapy nem ad feloldozást vagy megnyugtató válaszokat. Inkább olyan, mint egy nehéz súlyzóedzés a legrosszabb napodon: fáj, nyomaszt, de a benne rejlő kíméletlen energia segít kiégetni a feszültséget, mielőtt teljesen összeroppannál a mindennapok súlya alatt. A dal gerincét egy rendkívül sötét, fojtogató riffelés adja, ami a hardcore punk nyers agresszióját keveri a groove-osabb thrash metal elemekkel. Nem az a fajta zene, amire vidáman ugrálsz; a nehéz, döngölő ritmusok inkább egyfajta mentális satuba fogják a hallgatót.
Az utána érkező Reality Overdose egy sűrű, vészjósló és rendkívül aktuális dal, ami tökéletes szelepként szolgál, amikor már tényleg túl sok a valóság. A szám egy hihetetlenül intenzív, fojtogató crossover thrash/hardcore falat épít a hallgató köré. A gitárok riffjei és a ritmusszekció lüktetése azt a feszült kapkodást és mentális zajt modellezi, amit akkor érez az ember, amikor egyszerre túl sok inger, elvárás és probléma szakad a nyakába. A Reality Overdose a kollektív fásultságunkról szól. Arról a pontról, amikor a modern életből áradó információk, a folyamatos teljesítménykényszer és a rideg realitás már nem motiválnak, hanem mérgeznek.
A Gatekeeper egy sűrű és direkt észrevétel a minket körülvevő hierarchiákról. Nem kínál feloldozást, egyszerűen csak egy kőkemény zenei alapot ad ahhoz, hogy kiadjuk magunkból a tehetetlenségből fakadó agressziót. A dal nem finomkodik, a kíméletlen riffelés és a zaklatott hardcore ritmusok azonnal falhoz szegezik a hallgatót. A feszültség végig magasan vibrál, nem hagyva időt a fellélegzésre. A tételből teljesen hiányzik a thrash metalra néha jellemző bulis, felszínes jelleg. Helyette egy fojtogató, súlyos atmoszféra dominál, ami tökéletesen tükrözi azt a belső dühöt, amit akkor érez az ember, amikor falakba ütközik a saját érvényesülése során.
A Blood Betrayal nem építkezik lassan: a hardcore punk letisztult, ösztönös dühe és a thrash metal sebessége azonnal egymásnak feszül. A gitárok hangzása fojtogatóan nehéz, a riffelés pedig szinte fizikai fájdalmat közvetít, ami tökéletesen leképezi a címbéli „vérárulás” sokkját. Szövegileg a bizalomvesztés és a hátbatámadás témakörét járja körül. Szerintem sokan sajnos túl jól ismerjük azt a csalódást, amikor a lojalitást és a befektetett energiát érdekek vagy toxikus játszmák írják felül, legyen szó családról, barátokról vagy mérgező munkahelyi dinamikákról.
A zenekar az album vége felé sem vesz vissza a tempóból. Az Idiocracy-ban a klasszikus, agresszív crossover thrash riffelést olyan vészjósló, zaklatott hardcore ritmusok kísérik, amelyek tökéletesen leképezik a modern információs zajt. Nincs felesleges cifrázás, a struktúra végtelenül céltudatos és direkt. A dal nem szórakoztatni akar, hanem diagnózist állít fel. Egy sűrű, kíméletlen és nyomasztóan aktuális zenei kiáltvány arról, hogy milyen érzés racionális felnőttként navigálni egy olyan világban, ami látszólag teljesen elveszítette a józan eszét.
Az album zárótétele, a The Void of Self a tökéletes pont a lemez egzisztenciális mondatának végén! Millennialként a „belső üresség” és az identitásvesztés nem egy elvont filozófiai fogalom, hanem az a fásult, tompa állapot, ami a minket érő folyamatos társadalmi és egyéni csalódások után marad. A dal ennek a végső kiüresedésnek a zenei emlékműve. Zeneileg a dal az album összes feszültségét és dühét egyetlen sötét, nehéz masszává gyúrja össze. A crossover thrash megszokott vágtatása itt sokkal vészjóslóbbá, szinte fojtogatóbbá válik. A gitárok riffelése és a ritmusszekció kíméletlen menetelése azt a belső örvényt modellezi, ami lassan mindent beszippant.
A Peregrine Mosh Squad egy tökéletes, kerek, sallangmentes, 28 perces adag tiszta energia! Nem akar többnek látszani, mint ami: egy hibátlan manifesztum a mosh pit szerelmeseinek. Ha hozzám hasonlóan ti sem hallottatok még róluk, kérlek, tegyetek magatoknak egy szívességet, és indítsátok el. Ez a lemez az év egyik legnagyobb és legkellemesebb meglepetése. Maximális pontszám a spanyol srácoknak!
