Judas Priest, Faithkeepers Tour – 2026.09.01., Papp László Sportaréna, Budapest

Szeptember elsején megszólaltak az iskolák csengői, hogy megkezdődjön az új tanév. Több ezer fémfanatikus számára viszont egy metalmisére dörrentek meg a gitárok, amelyet a legendás Judas Priest celebrált. Nem titok, hogy több mint 30 éve a Priest a kedvenc zenekarom, és ezúttal sem vacilláltam sokat azon, hogy ott legyek ezen a bulin. Szerintem bátran kijelenthetem, hogy nem sokan távoztak elégedetlenül a Papp László Sportarénából.

Be kell vallanom, hogy a nyitóbanda, a Jelusick teljes műsorát nem láttam-hallottam, de később a fülembe jutott, hogy akadtak gondjai a horvát Dino Jelusick bandájának, technikai malőrök is nehezítették a dolgukat. Igényes muzsikát tálaltak az egybegyűltek számára, viszont nekem volt egy olyan érzésem velük kapcsolatban, hogy egyfajta identitászavarban szenvednek. A rocktörténelem különböző korszakait próbálják egybegyúrni, csak még a hozzávalók nem értek teljesen össze a fazékban. Mindezektől függetlenül mindent megtettek azért, hogy felhevítsék a hangulatot a Priest előtt.

Viszont csikorgattam a fogamat a méregtől, hogy augusztusban az Airbourne, majd a többi szeptemberi állomáson a Nevermore töltötte be az előzenekar szerepét. Sőt, elvileg pár német koncerten Udo bácsi kompániája tartotta a bemelegítést! Persze, tudom, hogy nemrég volt Nevermore, de őket sem lehet elég alkalommal látni, haha. Szóval a Jelusick megtette, ami tőlük tellett, széles terpesz, rock ’n’ roll, de ebből a négy opcióból nálam ők nem lettek volna dobogósok.

A Black Sabbath örökérvényű alapvetése, a „War Pigs” jelezte, hogy hamarosan a húrok közé csap a legendás brit heavy metal intézmény. A „Faithkeepers” turné kapott egy külön bejátszott intrót is, majd szó szerint „lehullott a lepel”, és megdörrent a „You’ve Got Another Thing Comin’”.

Halford szerintem jó formában volt, pláne annak a ténynek az ismeretében, hogy a fellépés előtt pár nappal ünnepelte a 75. születésnapját. A zenekar ezen felállása profizmust és rutint sugárzott magából. Szerintem Andy Sneap és Richie Faulkner méltó utódai a Downing/Tipton párosnak.

Nekem hatalmas kedvencem lett a legutóbbi Priest-album, az „Invincible Shield”, de inkább egy nagyon jól összerakott „best of” műsort kaptunk, nem véletlenül, hiszen nem egy nagylemezt promotáló körút ez az idei.

Érkezett is második tételnek a „Metal Gods” himnusza, a menetelő Metal Goddal és a kivetített robothadsereggel. Tovább szemezgetve a „British Steel”-ről, felcsendült a megasláger, a „Breaking the Law” is, ami ugye megkerülhetetlen, kötelező, és így tovább.

Amire viszont nem számítottam, hogy egy kereken ötvenéves dal is bekerül a setlistbe, így pengeélesen belénk hasított a „The Ripper” gyilkos fegyvere. Nagyon kellemes meglepetés volt. Utána tovább forogtak a pengék a kivetítőn, és megkaptuk az egyik „heavy metal esszenciaként” is leírható Priest-szerzeményt, a „The Sentinel”-t, ami az egyik személyes kedvencem a bandától.

És hogyha már favoritokról van szó, felcsendült az etalon szerelmes dalom is, a „Desert Plains”. A „Firepower” sem maradt ki a szórásból, a „Lightning Strike” riffjei bizonyították, hogy nem csak a nosztalgiázásból él a banda, és karrierjük kései stádiumában is tudnak maradandót alkotni.

A bulihangulatot tovább fokozta a „Turbo Lover”, majd Halford mester megköszönte az egybegyűlteknek a „hit megőrzését”, és jött a szintén kötelező „jejejejejejeje” közönségénekeltetés.

Ezek után viszont szedegethettük fel az állunkat, hiszen valódi KO volt a „Steeler” és a „Delivering the Goods” kombója. Nem voltam egyedül azzal az örömömmel, hogy ilyen klasszikus gyöngyszemeket is prezentáltak nekünk, méghozzá csontropogtató energiával.

Nem kaptunk kegyelmet, érkezett is a legutóbbi album adrenalinfröccse, a „Panic Attack”. Külön elégedettséggel töltött el annak idején, hogy a cseppet sem gyenge „Firepower”-re még rá is tudott tromfolni a zenekar egy még bivalyabb lemezzel. Hezitálás nélkül nálam az „Invincible Shield” már a megjelenésekor bezsebelte az „év lemeze” titulust.

A „Victim of Changes” pedig maga volt a csoda, nem is illetném más jelzővel. A „Tűzerő”-ről egy másik favoritom, a himnikus „No Surrender” is elhangzott, majd egy mozis trailernek is beillő intróval felvezetve megérkezett az egyik hibátlan heavy metal-alappillér, a megunhatatlan „Painkiller”.

A cimborákkal beszéltük a koncert előtt: ha egy földönkívülinek meg akarnánk mutatni, hogy mi is ez a heavy metal jelenség, akkor minden mellébeszélés nélkül ezt a dalt kapná az arcába, haha!

Alig jutottam levegőhöz, az elmozdult nyakcsigolyáimat sem sikerült még megfelelő sorrendbe visszaigazítanom, és máris felcsendült a „The Hellion”, figyelmeztetve minket arra, hogy a banda még szemmel tart minket, és közel sincs vége az estének.

Eldurrogtattam már ebben a beszámolóban az „alapmű” különböző szinonimáit, de az „Electric Eye”-ra muszáj ismét egy efféle jelzőt használnom. Majd a Harley-Davidson felbőgése jelezte, hogy az egyenruhánk bizony bőr – bár a 30 fokos hőségben nem feltétlenül tettünk eleget ennek a dress code-nak.

A „Hell Bent for Leather”-t követve megérkezett a kicsit „korai” zárótétel, a „Living After Midnight”. Örömünnepély, népünnepély, elégedett mosolyok.

Nem ez volt az első Priest-koncertem, de most olyan igazi, hamisítatlan, önfeledt bulihangulat uralkodott mind a színpadon, mind a nézőtéren. A kivetítőn ígéretet tettek, hogy a „Priest visszatér”. Ezt csak remélni tudom.

Ha ezt a formát tudja tartani a banda, akkor még van bennük pár erős év. Illetve a legutóbbi hírek szerint készül az új album is. Ez az este pedig egy igazi diadalmenet volt.

SETLIST:

War Pigs (Black Sabbath-dal)
Faithkeepers Intro
You’ve Got Another Thing Comin’
Metal Gods
Breaking the Law
The Ripper
The Sentinel
Desert Plains
Lightning Strike
Turbo Lover
Steeler
Delivering the Goods
Panic Attack
Victim of Changes
No Surrender
Painkiller

Encore:

The Hellion
Electric Eye
Hell Bent for Leather
Living After Midnight
We Are the Champions (Queen-dal)