Ez a brazil okkult doom csapat még 2017-ben került a látókörömbe. Akkor már öt éve léteztek, de a zenekar nevével azonos címet viselő bemutatkozó albumuk csupán abban az esztendőben látott napvilágot. A banda tagjai kezdettől maszkok és művésznevek mögé rejtőztek. Valahogy kitudódott, hogy első számú emberük, Iossif (gitár) nem más, mint az egykori Sepultura- és Sarcófago-énekes, Wagner „Antichrist” Moura Lamounier, a többiek azonban még jó ideig őrizték inkognitójukat. Nekem nagyon bejött a zene, Miss Aileen démoni hangja, a muzsikából áradó sötétség.
Nagyon vártam a folytatást, ami csak nem akart megérkezni. Jó ideje tudtam, hogy dolgoznak az új dalokon, de semmi… Aztán most, teljesen váratlanul, Nameless kolléga jelezte, hogy hozzá megérkezett a friss anyag, amely az Apokalipszis hét felvonása címet viseli. A koncepció jó, bár kissé banális: a dalok a bibliai hét főbűnt – az irigységet (Envy), kevélységet (Pride), fösvénységet (Greed), lustaságot (Sloth), bujaságot (Lust), mohóságot (Voracity) és haragot (Wrath) – jelenítik meg.
A legfontosabb változás, hogy az új albumon már nem Miss Aileen (Germânia Gonçalves), hanem Mistres Wournous (Nienna Zamolodchikova) énekel. Az ő hangja sokszínűbb, ám kevésbé gonosz, kevésbé karizmatikus, mint elődjéé volt. Alapvetően magasabb hangfekvésben, de még mindig alt szólamban énekel, amit operisztikus magasakkal tarkít. Plusz mostanra a ritmusszekció tagjainak kilétére is fény derült: a basszusgitáros Theophylactus valódi neve Anderson Vaca, a dobos Saenger pedig a keresztségben a Rodrigo Buzelin nevet kapta.
Az idei lemezen hallható zenefolyam sűrű lávaként, Black Sabbath-os töménységgel dönti le a hallgatót a lábáról, aztán belép az áriázós női ének, amiről a mélyebb regiszterekben a Demon Incarnate-es Lisa Healy jut eszembe. Az ének az egyetlen „szólóhangszer”, nincs önálló gitárdallam, szabadjára engedett instrumentális témák; legfeljebb a számok elején szól magában az alapriff, vagy tolják előtérbe a basszust. Nem különösebben változatos, nem igazán virtuóz zene, a hangszerek pusztán a háttérzajt, a vastag alapot adják Mistres Wournous produkciójához. Éppen ezért mindenekelőtt az igazán emlékezetes nótákat hiányolom az albumról. Az anyagot nyitó Envy-t és az utolsóként elhangzó Wrath-t leszámítva nem igazán vannak kiemelkedő momentumok.
Ahhoz képest, hogy a debüt a maga idejében ott volt nálam az év végi Top 10-ben, ez most csak egy szerény 4 pontos anyag. Amennyit várni kellett rá, ahhoz képest számomra csalódás.
