
Végre! Ideje volt már! Mi tartott eddig???
Heves érzelmeimet nem véletlenül írom le már rögvest az elején, hiszen oly sok időt kellett erre a lemezre is várni, rettegni, de nem kell félni, Ős-Deathcore rajongók! A Suicide Silence is visszatért arra a régi ösvényre, amire mind nagyon vártuk már őket!
De egyik kis háttérsztori: a Suicide Silence a Deathcore szintér egyik legnépszerűbb együttese volt a 2006-os The Cleansing lemeztől kezdve, egészen a 2011-es The Black Crown lemezig. Hatalmas fesztiválokon szerepeltek és turnék sokaságát is maguknak tudhatták. Tetszik, vagy sem, ők voltak az egyik legfőbb zászlóvivőik a műfajnak.
Azután 2011-ben egy szomorú tragédia történt. Mitch Luker, a zenekar vokálosa és arca elhunyt motorbalesetben. Nem lehetett tudni, hogy a zenekar folytatni fogja-e vagy leállnak, de egy emlékestet tartottak Mitch megemlékezésére , ahol a Metál és Core szintér tagjai is tiszteletüket tették, így fejezve ki részvétüket elhunyt zenésztársukért. Ebből készült egy DVD/CD, Ending Is the Beginning: The Mitch Lucker Memorial Show néven. Utána jött a hír az egyik kedvenc együttesemtől, hogy az All Shall Perish-nek az énekese, Hernan „Eddie” Hermida-val folytatják tovább, és befejezik a You Can’t Stop Me lemezt, amit Mitch-el kezdtek el írni. Eddie jól megállta a helyét a bandában, megvannak a maga képességei, de ezen a lemezen sem rajta , sem a bandán nem érződött igazán, hogy urai lennének a helyzetnek. Mindenesetre a lemez korrekt lett.

Utána következett a Suicide Silence lemez 2017-ben… A mai napig kerülget engem a PTSD (poszttraumás stressz- a szerk.), hacsak arra a lemezre gondolok. Ne értsen félre senki! Nem vagyok ellene a tiszta éneknek még a Deathcore műfajban sem, amennyiben jól passzol a zenéhez, de amint meghallottam a Doris című nótát, és hogy Ross Robinson a lemez producere, egyből kaptam egy agytumort és egy infarktust, ebben a sorrendben. A banda tagjai azt mondták sok helyen, hogy nem akarnak megfelelni a rajongóknak, most maguk miatt csináltak egy ilyen Nu Metálos jellegű lemezt. Ezt tisztelem egy együttesnél, mikor a maguk feje után mennek, de akkor legalább írjanak normális, korrekt dalokat, és ha lehet Eddie ne TEHEEE-zzen és nyögjön minden dalban, mint egy tinédzser kisfiú, akinek korai magömlése van!
Mindezek ellenére, hála visszajött a banda esze, és 2020-ban kiadták a Become The Hunter-t, ami már Deathcore lemez volt, csak elment mindenki füle mellett. Kb ennyire volt emlékezetes nekem is (majd a későbbiekben előveszem, lehet most jobban megfog benne egy-két nóta). Azonban 2022 végén jött az első ízelítő, és egyben a bejelentés, hogy készen vannak az új lemezzel, ami Remember… You Must Die néven jelenik meg 2023 Március 10-én. Igaz Alex Lopez, a zenekar dobosa a felvételeken sajnos nem szerepel, mert épp rehabilitáción van (A drog rossz! Okés?), ezért amíg nem jön rendbe, addig Ernie Iniguez helyettesíti őt a bandában.
ÉS akkor a lelkesedésem egyik oka. Amikor meghallottam az első Single-t, a You Must Die című nótát, ami egyben az intro-t leszámítva a lemez kezdődala, a hangzás ledöbbentett. Tipikus első generációs Deathcore hangzás! Nem olyan mint a mostani, szuper modernül, és szuper editáltan készült anyagok (habár azokat is nagyon szeretem). Itt nagyon visszakanyarodtak a The Cleansing és a No Time To Bleed korszak hangzásához, ami koszosabb, organikusabb és kevésbé volt mesteri módon megkeverve a stúdióban. Ezzel engem már elsőre levettek a lábamról, és ez még csak a lemez bemelegítőköre! A következő nóta, a Capable Of Violence, ami egyben a második single volt, jól mutatja a zenekar morbid humorát is, ahogyan az elitista Metálosokat és Nárcisztikus embereket halomra ölik a hangszereik segítségével. Én nem tudtam megállni röhögés nélkül, és innen látszódik az, hogy lehet egy klip humoros és morbid, ellenben a zene nagyon súlyos. Azon vagyok meglepődve, hogy nem is igazán gondolkoztak azon, hangoljanak -e lejjebb, mint kortársaik, vagy a későbbi együttesek (mert a mélység is fontos mérvadó, ha Deathcore gitárhangzásról van szó). De nem, maradtak az egészségesebb A hangolásnál, ami manapság eléggé egy Standard már a 2020-as években. A dalokat így hallgatva érződik, hogy sok időt fordítottak a szerkezeti felépítésekre és nemcsak arra koncentráltak, hogy csak Breakdown-okból és Slam riffekből álljanak.

Ha le kéne bontanom a lemez minden dalát atomjaira, akkor legalább egy hétig non-stopban kéne vesztegelnem a gépem előtt, úgyhogy igyekszem picit tömör és lényegre törő lenni.
A Remember intro-ja remekül hozza a 80-as évekbeli horrorfilm-szerű feelinget, megadva egy pikáns alapot és felkészültséget a You Must Die dalhoz, ami 110%-ban Suicide Silence nóta a legjobb értelemben! Semmi atmoszférikusság, semmi dallamozás, és fölösleges TEHEEE-zés, hanem egyből „bele a közepébe vágunk”-jellegű Deathcore, tört ritmusokkal, Breakdown-okkal és rengeteg Pinch Harmonic effektekkel. A Capable Of Violence az egyik nagy slágerfavoritommá avanzsálódott poénos klipjével, a basszusgitár kiállással és az ezt követő jó mély hangolású Slam riffekkel. Érdemes már most az elején kiemelnem, hogy a Suicide Silence páratlan mód kombinálja össze a Hardcore Breakdown-okat, a Slam és a Death Metal riffeket az átvezetésekkel, elvégre ezek a Deathcore főbb elemei (legalább is az aranykorszakukban azok voltak, és jó újra ezeket a sémákat hallani). A Fucked For Life nyitóriffje, és az utána követő középtempós, hentelős USA Death Metal téma már első hallásra is megvett kilóra, annyira jók és annyira szinkronban vannak egymással. Eddie eddigi legjobb teljesítményét nyújtja a lemezen vokálügyileg, mind a magas Scream-ek, mind a mély hörgések terén. Ernie Iniguez pedig igazán precíz és fajsúlyos dobtémákat pakol oda nekünk. Talán még jobban is bejön a stílusa és a precizitása, mint Alex-é, de ez már csak nézőpont kérdése. A Kill Forever Death Metalos indulásával rögtön bevillan a Cannibal Corpse-hatás, ami nem csoda, hiszen kettejüknek nem egyszer volt közös turnéja az Egyesült Államokban.
A God Be Damned igazi Blastbeat futammal indul, és némiképp mintha hallanék egy csipetnyi melódiát is, de ezt az érzést rögtön elmúlik, miután sorra pörögnek felém a Death Metal riffek, és különböző tördelt ritmikájú Breakdown-ok. Rég hallottam már ilyen triplázásokat Deathcore-ban, úgyhogy ezért extra plusz pont jár. A végén meg a Doom-os téma megadja a zene igazán vészjósló hangulatát, amitől még jobban megelevenedik a szemünk előtt a halál, és ezt csak tovább fokozzák, ahogy ezt a témát is Breakdown-ná variálják át végül… Komolyan ezt hova lehet fokozni???

Az Alter Of Self a másik igazán nagy kedvenc nótám, méghozzá szintúgy a kezdő gitártémával. Olyan ijesztően hat rám, hogy lassan minden utcasarkon alaposan körül kell néznem, nem-e akar valaki az életemre törni. Nagyon tetszik, hogy a dal is inkább középtempóval operál, és nem nagyon akar jobban felgyorsulni. Sokkal inkább a súlyosság az, ami meghozza ennek a dalnak a karakterét, ÉS végén még a kezdőriffet is lelassítják, ahogy a Deathcore nagykönyvben meg vagyon írva… Instant orgazmus!
Az Endless Dark újfent egy Death Metal indulóval indítja el a körét, utána meg jönnek a jól megszokott Deathcore variálások. A blastbeatek szabályosan szétszedik az ember agyát, a vokálok fülsüketítőek és a Breakdown-ok súlyosabbnál is súlyosabbak. Néhol lehet hallani egy-két kaotikus Wah effektes gitárszólót, bár megmondom az őszintét, egy ilyen lemezen nem igazán számítanak, inkább amolyan töltelékek számomra.
A The Third Death dobszóló intrója után kapunk egy jó kis Breakdown-t az arcunkba, és utána ismét elindul a hentelés és a vérfürdő, mérhetetlen mennyiségű vérrel és mániával. Az ezt követő Be Deceived/Dying Life és Full Void már érezhetően kezd kifulladni, úgy érzem, már mindent felhasználtak a fiúk kreativitás terén, így már csak némi módosításokkal ugyan, de ismétlik a témákat néhol változtatva az ütemen, illetve más körítéseket használva.
Hát mit is mondhatnék… Ha a vége nem fulladna ki ennyire, és nem lennének benne ezek a fölösleges gitárszólók, amivel szerintem nem sokat tettek hozzá a lemezhez, el kell ismernem a Suicide Silence ismét korábbi fényében ragyog! Nem lett egy teljesen tökéletes lemez, de látszik és határozottan érződik, hogy ismét jó úton haladnak a srácok afelé, hogy ismét az a Deathcore banda legyen, mint akik voltak egészen a The Black Crown éráig visszatekintve. Ha Mitch Lucker ezt a lemezt hallgatja a mennyben, akkor egész biztosan büszke lenne a srácokra.

R.I.P. Mitch és minden elismerésem a bandának. Ismét a rajongótok vagyok!

A SS-nek sose bocsátom meg Hermida elcsaklizását az All Shall Perishből (emiatt maradt el az egyik budapesti koncert, pedig nagyon meg akartam az ASP-t nézni élőben, jegyem is volt).
Arra én is emlékszem, mert az összes DC-fan ismerősöm köpködött rájuk,szintén emiatt 😀