Bár utolsó zenekarában, a Seattle-i Garden of Edenben is több mint másfél évtizeddel ezelőtt adott utoljára életjelet magáról, számomra máig Kirk Arrington „a Metal Church dobosa”, s így – a Running Wild-gitáros Majk Motié mellett – az ő halála az idei év legnagyobb vesztesége.
A Metal Church 1984-es bemutatkozó nagylemeze fiatalkorom, metalrajongóvá válásom egyik meghatározó zenei élménye volt. Az azon az albumon játszó David Wayne–Kurdt Vanderhoof–Craig Wells–Duke Erickson–Kirk Arrington ötös jelenti számomra (ahogy, gondolom, sokak számára) a klasszikus Metal Church-öt. Már azon is feltűnt Kirk karakteres, fifikás játéka, ami hamar a kedvenc dobosaim egyikévé tette őt. Arrington a Fémtemplom első hét albumán diktálta a tempót társainak; a banda sikereinek egyik kovácsa, kovásza volt. A David Wayne-érát követően végig alapembere az első Mike Howe-korszaknak, miközben a gitáros főnököt annak szólózenekarába, a Vanderhoofba is követte, majd még mielőtt végleg távozott volna a MC-ből, a Ronny Munroe nevével fémjelzett időszakba is belekóstolt.
Súlyos cukorbetegséggel küzdött, zenészi pályáját is ezért volt kénytelen feladni. Sok helyen írják róla, hogy a műfaj egyik legalulértékeltebb dobosa volt. Szerintem, aki elismeri a Metal Church munkásságát, Arrington kvalitásait is a helyükön tudja kezelni. A csapat remekbe szabott nótái nemcsak az énektől vagy a gitárjátéktól, hanem az ő dobolásának is köszönhetően váltak az irányzat emblematikus darabjaivá. Sajnálom, hogy soha nem láthattam őt élőben, így jobb híján a csapat halhatatlan LP-it hallgatva emlékezem rá…