A Grave Diggertől nálam csupán az első három album „játszik”, s bár a megjelenésüket követően az életmű későbbi darabjaiba is bele-belekóstoltam, azok valahogy nem tudtak úgy megfogni, mint a Heavy Metal Breakdown vagy a Witch Hunter klasszikus nótái. Eltávolodtam a csapattól, ám amikor olvastam, hogy a frontember a színtéren töltött 42 év után végre elkészíti első szólólemezét, ami zeneileg más lesz, mint amit a GD-től megszokhattunk, arra gondoltam, adok egy esélyt az anyagnak. Hallgattam, hallgattam, ám a jóleső töménységgel kezdetben egyfajta monotonitás, egyhangúság is párosult, idővel azonban azt vettem észre magamon, hogy szívesen hallgatom a dalokat, amelyek végre kezdtek önálló karaktert kapni. Mint majd látjátok, a vége felől sikerült befogadnom, mondhatni, az album betolatott az aktuális kedvenceim közé…
Nem meglepő módon Chris nem a Grave Digger legénységét hívta segítségül a lemez elkészítéséhez; új társakat keresett a projekthez, akik közül elsőként a volt Orden Ogan-gitáros Tobias Kerstinget kell megemlítenünk, akivel Boltendahl közösen írta a dalokat. Nyilván Kersting révén került a képbe egy másik egykori Orden Ogan-tag, a basszusgitáros Lars Schneider, a dobos pedig az Iron Savior aktuális ritmusfelelőse, Patrick Klose lett. Az anyag keverését és maszterizálását a frontember házi stúdiójában végezték, ugyanott, ahol a Grave Digger legutóbbi lemeze, a Symbol of Eternity is elnyerte végső formáját. Azt a GD aktuális rajongói tudnák megmondani, hogy a két album hangzása mennyire hasonlít egymásra; amit én pozitívumként állapítottam meg, hogy – az általam nemrégiben ismertetett új Eleine lemez kissé steril soundjával szemben – a Reborn in Flames nagyon is organikusan, nyersen, élőn szól – ahogy egy heavy metal anyagnak kell.
Boltendahl több helyen is azt nyilatkozta, hogy a Reborn…-nal a power metal felé szeretne elmozdulni; egy súlyosabb megszólalást álmodott meg, a dalokat pedig úgy jellemezte, hogy azokban a Grave Digger és a Metal Church muzsikája ad egymásnak randevút. Mint említettem, kezdetben egy kicsit áthatolhatatlannak tűnt ez a sűrű vadon, nem véletlen, hogy elsőként a nóták sorát bónuszként záró Midnight Oil-feldolgozás, a Beds Are Burning talált be nálam. Ez a lemez legdallamosabb száma, amelynek apropóján azt is meg kell említenem, hogy Chris hangja sajnos sokat kopott az elmúlt évtizedekben: nem csak hogy elveszítette azt a sajátos karakterét, ami miatt a ’80-as évek közepén megkedveltük, a terjedelme is beszűkült. És hát ha az ének nem teszi melodikussá a dalokat, akkor jobb híján a gitárra marad ez a feladat, márpedig Kerstig sem vezet elő nagyívű dallamokat, alapvetően a ritmust döngeti, és csupán a szólókban kalandozik el némileg a magasabb tartományokba. A Beds Are Burning mellett talán még a Beyond the Black Souls bír az átlagosnál dallamosabb refrénnel; jó pár központi énektéma kimerül a szám címének ismételgetésében (Fire Angel, Let the Evil Rise, I Am Metal). A Fire Angelben, mondjuk, a refrén énekes felvezetése dallamos; szerencsére a fül idővel ezekhez a kevésbé melodikus nótákhoz, Boltendahl mai orgánumához is hozzászokik, és a mérsékelt dallamosságot is kihallja a zenéből.
A lemezt jóleső dob-basszussal indítja a címadó tétel, ugyanezzel a megoldással élnek a Beds Are Burning és a The Hammer That Kills elején is. Véleményem szerint utóbbi dalban hallható az anyag legjobb refrénje is: a lüktető ritmusra ráénekelt, sulykoló szöveg a lemez egyik húzónótájává emeli a szerzeményt.
Lángok között szüless újjá! – mondja a lemez címe, ám hogy ezt a hangzatos felszólítást Boltendahl magára érti-e, az a következő Grave Digger lemezt vagy egy újabb projekt gyümölcsét hallva fog kiderülni. Ami biztos, hogy a Reborn in Flames-szel Chrisnek zeneileg sikerült valamelyest egy új arcát megmutatnia, hiszen szövegileg inkább a gyökereihez, a skót szoknyás és skót dudás klisék közül az old school heavy metal sztereotípiáihoz tért vissza. Tetszik az anyag, de még egy ilyen albumot nem biztos, hogy meghallgatnék tőle.
