Nuclear Power Trio: Wet Ass Plutonium (2023)

„A Clear and Present Rager üdítő élmény a zord zenék tengerében, de kötve hiszem, hogy legközelebb, a NPT egy teljes albumának is ugyanilyen lelkesen tapsolok majd” – összegeztem benyomásaimat 2020-ban, a Nuclear Power Trio bemutatkozó, ötszámos EP-jének ajánlójában. És tessék: itt a nagylemez, én lelkesen tapsolok, és már az első hallgatás alkalmával biztos voltam abban, hogy ezzel az anyaggal kapcsolatban sem hallgathatom el a véleményemet.

A csapatot és muzsikáját három évvel ezelőtt részletesen bemutattam (itt), úgyhogy most csak az új anyaggal foglalkozom. Azért röviden: a zenekart, amelynek tagjai maszkok mögé bújva tolják a virtuóz instrumentális muzsikát, továbbra is Greg „Donny” Burgess gitáros (Allegaeon), Nick „Vlad P” Schendzielos bőgős (Havok, Cephalic Carnage, Job For A Cowboy) és Pete „Kimmy” Webber dobos (Havok) alkotja, akik groteszk zenés színházukban Donald Trumpot, Vlagyimir Putyint és Kim Dzsongunt formálják meg (plusz amikor billentyűsre van szükségük, a megboldogult II. Erzsébet királynő is beugrik egy kis közös jammelésre).

Illetve a végeredményt ezen az albumon olyan gitárosok tették még színesebbé szólóikkal, mint Chris Broderick (In Flames, Megadeth), Ben Ellis (Scar Symmetry), Brian Hopp (Cephalic Carnage) és Scott Carstairs (Fallujah).

A Nuclear Power Triót a tagok mellékprojektjének, hobbizenekarának tekinthetjük, s így talán az sem kelt megbotránkozást, hogy itt nagyon mást játszanak, mint a Havokban, illetve az Allegaeonban. Az én érdeklődésemet kezdetben az alkotók személye keltette fel, ma viszont már a zene zsenialitása tartja azt magas hőfokon. A körítés, a látvány csak hab a tortán, ezzel együtt érdekes lenne egyszer élőben is látni őket.  

Ahogy azt legutóbb is írtam, a NPT muzsikája a progresszív metal, a latin rock, a jazz és a funk bizarr elegye, amelyben – ki merem jelenteni, hogy – nem a gitár, hanem a basszus viszi a prímet. Ahogy azt néhány hete, Nita Strauss szólóalbuma kapcsán is említettem, nem vagyok a gitárlemezek vagy az tisztán instrumentális anyagok nagy rajongója, itt viszont furcsa módon egyáltalán nem zavar az ének hiánya. Annyira vibrál, pulzál a zene, brillíroznak a hangszeresek, hogy számomra egy pillanatra sem válik unalmassá a kilenc nóta együttesen 37-38 perces játékideje. A Nyetflix and Chillt, valamint az Anti-Saxxers (Mandatory Saxination) című szerzeményt fúvósokkal bolondítják meg; ezek és még néhány másik szám ritmusában, hangzásában és gitárjátékában is nagyon erősen érezhető Carlos Santana zenei örökségének hatása. Az Air Force Funban zongorafutamok is felhangzanak, a ¡Vamos, Brandito! pedig – nem meglepő módon – flamenco gitártémákra és tempóra épül.

Ahogy az a külsőségekből és a számcímekből is kiderül, a Nuclear Power Trio léte és produkciója egyfajta geg, annak viszont elsőrangú. Zenéjüket a nyitottabb metalarcok mellett a fent említett műfajok kedvelői is magukévá tehetik. Nem egy mélyen gyökerező, zsigeri, riffelő muzsika, inkább ujjgyakorlat, örömzene, azonban aki akarja, a címadó nóta kezdéséből a Dream Theatert, a ¡Vamos, Brandito! vagy a Red Scare Bear Stare döngöléséből pedig a metalos felhangokat is kihallhatja. Úgyhogy Donnyék ez alkalommal sem mentek le kutyába, csupán figyelmen kívül hagyták a stílushatárokat, és szabad teret engedtek kreativitásuknak. Én örülök ennek, ahogy abban is biztos vagyok, hogy anyazenekaraikban továbbra is azt nyújtják majd, amit megszoktunk és elvárunk tőlük.