Szombaton, dél környékén egyedül mentem ki a színhelyre, mert a nagy öreg RAVEN NWOBHM muzsikája hármunk közül kizárólag engem érdekelt igazán. És milyen jól tettem, ugyanis rögtön a második sorban elhelyezkedve, majd jobbra tekintve a múlt hónapig a Vicious Rumors-t erősítő, jelenleg már „csak” Trauma énekest, a mókamesternek sem utolsó Brian Allen-t pillantottam meg! Odaléptem hozzá, illedelmesen bemutatkoztam, elmondtam, honnan érkeztem. Meglepetésemre teljesen képben volt Budapesttel kapcsolatban, rögtön azt kérdezte, a budai vagy a pesti oldalon lakom-e… 🙂 Pár kedves szót követően lőttünk egy szelfit, majd elbúcsúztunk, mert a déli, tűző napsütésben a húrok közé csapott az angol trió!
Szomorúságomra nem egy kizárólagos retró-műsorral jöttek Belgiumba, de azért az új dalok között néhány korai csemege is napirendre került. A Destroy All Monsters vezette fel kilenc tételből álló előadásukat, amelyet a kultikus Hell Patrol követett az első albumról. John hangja ugyanolyan erőteljes, mint a szép emlékű nyolcvanas években, mit sem kopott, magas sikolyai, üvöltései fénykorára emlékeztetően fekszenek, miközben basszusgitárján hagyományosan, pengető nélkül játszik meglehetősen összetett témákat. Rob gitárja is pont úgy süvít, akárcsak régen. Elég jó kondiban láttam, viszonylag kigyúrtnak tűnt, szaladgált fel-alá, ami 64 évesen szép teljesítmény! Rob Hunter pedig a legendás, korai korszak dobosa, aki ismét a Gallagher tesók mögött püföli a bőröket!
A The Power a Metal City lemez egyik erőssége, amelyet a tavaly kiadott Surf the Tsunami követett. A Rock Until You Drop ismét időutazást eredményezett, John rendesen meg is énekeltette a publikumot. Számomra a Faster Than the Speed of Light volt az egyik csúcspont, valamint az All Hell’s Breaking Loose-t követő, 1985-ös On and On a Stay Hard anyagról. Végezetül a Chainsaw mészárlása tette fel az i-re a pontot. Nagyon örülök, hogy végre láthattam őket élőben, mert 1983-ban az All for One albumukkal totálisan levettek a lábamról, és a Live at the Inferno koncertanyagukat is széthallgattam annak idején!
Valamikor később, már a Raven után, a merch „utcájában” újra összefutottunk Brian-nel, ahol kicsit még dumcsiztunk, és a nejének hála, készült pár „igazi” közös fotó is rólunk. 🙂
Eztán egy nagyobb szünetet tartottam, majd a visszalépett Dokken helyére beugró DIO DISCIPLES műsorát tekintettük meg, immár Colyval. Korrekt felhozatalt állítottak össze a Ronnie James életútját felölelő zenei korszakokból, csak úgy sorjáztak a legnagyobb nóták! Elhangzott a Holy Driver, a The Mob Rules, a Children of the Sea, volt Rainbow-blokk (Catch the Rainbow/Stargazer, Long Live Rock ‘n’ Roll, Man on the Silver Mountain), de nem maradhatott ki a Heaven and Hell, a Rainbow in the Dark és a We Rock sem! Oni Logan és Joey Belladonna (főleg ő) szenzációsan énekelték felváltva a jobbnál jobb Dio melódiákat, Ira Black pedig nagyszerűen gitározott el bármit az életműből.
Következő kiszemeltem, a legendás TESTAMENT kizárólag az első két albumából állított össze „best of” programot, méghozzá fele-fele arányban. Az Eerie Inhabitants első taktusaitól már lázba jött a nagyérdemű, amit a The New Order tovább fokozott, az Apocalyptic City-hez érve pedig elszabadult a pokol! Valamennyi zenész a legklasszikusabb felállásból került ki, kivéve a számomra eddig ismeretlen, de rendkívül tehetséges Chris Dovas dobost. Chuck Billy termetes alkata uralta az Alcatraz nagyszínpadát, Alex Skolnick szólóitól mindenki megtáltosodott, Steve DiGiorgio és Eric Peterson pedig tökéletesen tették a dolgukat! A legnagyobb tombolás nyilván az ultragyors Curse of the Legions of Death alatt tört felszínre, az addig is aktív circle pit ekkor még inkább megvadult. A crowd surfing folyamatosan ment az elejétől a végéig, a thrasher-ek egyszerűen nem bírtak magukkal! 🙂 Sajnos a tizenkét Bay Area-alapvetés nagyon hamar lefutott, az Over the Wall és az Into the Pit zárta az amerikaiak fellépését.
A késő éjszakai nagykoncertre magamra maradtam, fáradtság ide vagy oda, nekem muszáj volt látnom/hallanom a legsikeresebb felállásában deszkákra lépő EUROPE-ot! Nagyszabású műsoruk nem is okozott csalódást, látványban, hangszeres tudásban, hangzásban, profizmusban hozták a várt – és joggal elvárt – szintet. Személy szerint velük kapcsolatban szintén jobban örültem volna, ha csupán az első három lemezükre koncentrálnak, de így sem bánom, hogy legalább egyszer az életben élőben élvezhettem a nagyszerű Stormwind-et, a gyönyörű Carrie-t és Open Your Heart-ot (itt Joey Tempest akusztikus gitárt is ragadott), a Rock the Night-ot, vagy a ráadásban elhangzó Cherokee-t és a gigasláger The Final Countdown-t. Mindezek mellett egyik legnagyobb élményem a tempós Scream of Anger eltekerése volt a kettes, idén negyvenesztendős Wings of Tomorrow anyagukról. Joey 61 éves kora egyáltalán nem látszott, akár 20-25 évet is letagadhatna! Sportos, tökéletes kondícióban van, a hangszálai pedig mit sem koptak az évtizedek alatt! Norum bácsira ugyan felszaladt pár kiló, de gitározni nem felejtett el! Igazság szerint az újabb dalok nem igazán tudtak magukkal ragadni, bár a súlyos War of Kings nem rossz, de azért valljuk meg, inkább a régi, nagy sikernóták vonzzák egy Europe koncertre a közönséget.
Mindent egybevetve, varázslatos hangulatot hoztak a svédek a belga éjszakába, amely után elégedetten gyalogoltam hajnali egy és kettő között viszonylag távoli pihenőhelyemre.
John Quail
A fesztivál szombati napja – részemről – még öregesebben indult, mint az előző: délután negyed 6-ra mentem ki a Thronehammer koncertjére, és negyed 10-kor végeztem, amibe a péntekihez hasonlóan négy koncert fért bele, viszont itt csupán egyetlen 40 perces átszerelési szünetet kellett kibekkelnünk, de megérte, mert így a Testament nagyszínpados fellépését a második sorból élvezhettük.
De vissza a THRONEHAMMER-re: az angol/német doom csapatot a fesztivál látogatói közül valószínűleg nem sokan ismerték, ugyanis a bulin sokáig én alkottam a közönség első két sorát. 🙂 Csodálkoztam, a többiek miért nem jönnek előrébb; csupán a koncert végére izzott fel olyan fokra a hangulat, ami normálisan elvárható lett volna. Igaz, Stuart Westék meglehetősen súlyos és komor zenét tolnak, a hosszú nóták viszonylagos monotonitással hömpölyögnek, ráadásul a köztük lévő átkötéseknek köszönhetően úgy éreztem, csupán négy-öt szám alkotja az 55 perces programot (ahogy nézem, máskor, máshol sem szoktak hat-hét nótánál többet játszani). Kat Gillham izgalmas karakter: nőies külseje férfitorokkal párosul, hol dallamosan-mélyen énekel, hol pedig hörög. Leginkább befelé fordulva tolmácsolja a dalokat; úgy gondolom, valamivel több kommunikáció a közönséggel növelhetné a banda ismertségét, támogatottságát. A „névadó” Thronehammer alatt West lejött a közönség soraiba játszani, az új, második gitáros és a frontember is előrébb lépett, a színpadot a közönségtől elválasztó, alacsony dobogóra. Meggyőző produkció volt, a muzsika azonban erősen rétegzene, a csapat nem véletlenül szorult a fesztivál legkisebb színpadára.
Mire innen a nagyszínpad elé értem, három szám már lement a DIO DISCIPLES koncertjéből. A zenekar az egyik legnagyobb metal torok emléke előtt tiszteleg azzal, hogy megidézi a Rainbow és a Black Sabbath Ronnie nevével fémjelzett korszakának és az énekes szólócsapatának legnagyobb slágereit. A bandában az évek során számos muzsikus megfordult, a csapatot ezen a koncerten Oni Logan és Joey Belladonna (ének), Ira Black (gitár), Björn Englen (basszusgitár), Simon Wright (dobok) és Scott Warren (billentyűs hangszerek), alkotta. Nem tudom, Logan mennyire alapembere a bandának, és Belladonna mennyire nem az, de ha így van, Oni komoly öngólt lőtt azzal, hogy Joey-t is maga mellé engedte a színpadra. 🙂 Az Anthrax frontembere ugyanis leénekelte, és ezzel másodhegedűssé tette Logant: leginkább ő vitte a prímet, ő kommunikált a közönséggel, és még az Anthrax-ben sem éreztem soha olyan kiemelkedőnek a teljesítményét, olyan változatosnak az énekét, mint itt.
A közönség – miközben Belladonnáék ösztönzésére többször is hosszan éltette Diót – maximálisan együtt élt az olyan Rainbow-klasszikusokkal, mint a Stargazer, a Long Live Rock ‘n’ Roll és a Man on the Silver Mountain, headbangelt a Black Sabbath The Mob Rules-ára, Children of the Sea-jére és Heaven and Helljére, tombolt a Dio Rainbow in the Dark-jára és We Rock-jára. Peace-love-happiness 2: napsütés, közvetlenség, a metal nagy ünnepe volt ez is.
A bulit követően maradtunk, ahol voltunk, és milyen jól tettük: a kordon mögötti második sorban, Alex Skolnick mikrofonjával szemben sikerült megvetni a lábunkat. A TESTAMENT erre a turnéjára első két, klasszikus albuma, a The Legacy és a The New Order dalaiból összeállított programmal érkezett. Mivel ezek a kedvenc anyagaim tőlük, legfeljebb azt kifogásolhattam, hogy kimaradt az Alone in the Dark és a Burnt Offerings, ezeket leszámítva azonban gyakorlatilag majdnem a teljes lemezanyagok elhangzottak. Chuck Billy rutinosan kommunikált a közönséggel, a banda másik legaktívabb, legnyitottabb tagja Alex Skolnick volt, és az új fiú, a dobos Chris Dovas is jó benyomást keltett impulzív, dinamikus játékával.
A LORD OF THE LOST bulija egyfajta levezetése volt a napnak: a csapat darkos muzsikáját (már amit ismerek belőle) kedvelem, a zenekar imidzse azonban nem az én szám íze szerint való, az inkább a fiatalabb női közönséget célozza meg. Egy fogós dallamokkal operáló, Deathstarsba oltott Anna and the Barbies-t láttam a színpadon, ám valamiért nem tudtam eggyé olvadni a zenével és a közönséggel, az utolsó két-három nóta előtt ott is hagytam a nézőteret.
Coly
(folytatjuk)