Alunah: Fever Dream (2024)

Ez alkalommal is páros ajánlót akartam írni, de a svéd Blues Pills olyan mértékben popzenét játszik legújabb lemezén, az énekesnőjük, Elin Larsson eljövendő anyaságát (is) megéneklő Birthday!-n, hogy a róla írt recenzió nagyon kilógott volna a Rattle profiljából. Larsson erőteljes hangjáról hol a korábbi Thundermother-, jelenleg The Gems-frontember, Guernica Mancini, hol pedig a néhai Amy Winehouse jut eszembe, maga a zene viszont nagyon lágy, rocknak csak a legnagyobb jóindulattal nevezném, ugyanakkor ki merem jelenteni, hogy a Birthday!-jel a maga műfajában egy igazán jelentős alkotást sikerült letenniük az asztalra.

Így maradt a brit pszichedelikus stoner/doom csapat, az Alunah legfrissebb alkotása, amely legalább annyira meghökkentett, mint a Blues Pills ez évi produkciója, és ami egyelőre messze nem tetszik annyira, mint elődei.

Már nem emlékszem, annak idején hogyan kerültek képbe nálam, mindenesetre a 2018-as Amber & Gold EP-vel és az egy évvel későbbi Violet Hour albummal ismertem és szerettem meg őket; előbbin debütált a banda bombasztikus, búgó hangú énekesnője, Siân Greenaway. A korábbi anyagokba is belehallgattam, de Siân elődje, Sophie Day és a vele készült lemezek messze nem tettek rám ilyen kedvező benyomást. A 2022-es Strange Machine már jelzett egyfajta irányváltást, ami a Fever Dream-en vált teljesen nyilvánvalóvá. Egyrészt, Siân elkezdett kísérletezni a hangjával, a magasabb regiszterekbe is felmerészkedett, amitől a zene mainstream-ebbé, „poposabbá” vált. Másrészt, már az előző albumon is előkerült egy új hangszer, a fuvola, ami az idei lemezen még hangsúlyosabb szerepet kapott. Ami egyszerre áldás és átok, ugyanis ezáltal az irányzat jó ismerősei egyből egy másik remek zenekarra, a Blood Ceremony-ra asszociálhatnak. (Kíváncsiságból megnéztem, hogy a Metal Archives-on mely együttesekhez hasonlítják az Alunah-t, és mindenkit megemlítenek, kivéve azt a formációt, akikkel – a fuvolista énekesnő okán – a legközelebbi rokonságban állnak. Nem lennék meglepve, ha az elkövetkező időszakban a BC is dobogós helyre kerülne ezen a listán.)

És micsoda véletlen: az Alunah is abból a brit iparvárosból, Birminghamból indult, mint irányzatának szülőatyja, a Black Sabbath. A csapat zenei irányvonalát sokáig a mély hangok és a lassabb tempók határozták meg, most viszont felpörögtek, és Siântól olyan témák is érkeztek, amelyek minimum szokatlanok, egy kissé idegenek attól, amit a bandától eddig ismertünk. A nyitó Never Too Late még teljesen rendben van, a Led Zeppelin-esen megszólaló Trickster of Time-ban azonban jönnek a kis túlzással operisztikusnak mondható magasak. Merész újítás, el tudom képzelni, hogy ezzel egyes doomstereknél kiverik majd a biztosítékot. Oké, a fuvola inkább Jethro Tull-os, mint Blood Ceremony-s, de mint írtam, túl sok a hasonlóság a két csajos banda között. A különbség – az énekesnők hangján túl, – hogy az Alunah több dalban is elég rock and rollosra vette a figurát. Tulajdonképpen jó ez, csak szokatlan – győzködöm magam.

A címadó nóta is a megszokott műfaji keretek között marad. A Hazy Jane-t indító zongora-basszus kettős, majd a szoprán ének és a torzítatlan elektromos gitár azonban ezt a dalt rövid időre már-már jazzes magasságokba emeli, amit aztán ismét csak zsánerhű, mély hangú riffelés követ. A Celestial instrumentális tétel, amelyben Siân csupán a fuvolája hangjaival van jelen. A The Odyssey-nek jó kis húzása van, karakteres témákkal támadja hallójáratainkat, és itt már sokadszorra kell figyelmeztetnem magam, hogy bármennyire is hangsúlyos, ne ragadjak le az éneknél, mert a hangszeres részek is legalább annyi finomságot, élvezetet rejtenek. A zongorával indító záró tétel, az I’ve Paid the Price énektémáiban pedig ismét előkerülnek a magasabb hangok, és Siân itt tényleg minden energiáját beleadja a sorokba.

És amikor már éppen hozzászoktam volna a gondolathoz, hogy innentől ilyen lesz az Alunah muzsikája, jött a fekete leves, a zenekar augusztus 23-án kelt közleménye, amelyből kiderült, hogy a csapat és Siân útjai hét év közös muzsikálás után elválnak egymástól.

„Nagyon köszönöm minden rajongónak az évekig tartó szeretetet és támogatást, és köszönet Jake-nek, Dan-nek és Matt-nek a zenékért, amelyeket közösen alkottunk. Az Alunah történetének ezzel nincs vége: sok szerencsét kívánok a fiúknak a folytatáshoz, és alig várom, hogy halljam az új, már nélkülem készült dalokat!” – írta Facebook-posztjában az énekesnő.

Greenaway már tavaly létrehozta saját formációját, a Bobbie Dazzle-t, amely (a frontember nőies formáit kiemelve) a látványra is jócskán épít. Csapatának bemutatkozó nagylemeze, a Fandabidozi ez év október 4-én lát napvilágot, amelyet követően az énekesnő és új zenésztársai angliai turnéra indulnak.

Új zenekara Facebook-oldalán Siân azt is elárulta, mi áll a váltás hátterében: „A kétségbeesés egy bizonyos pontján úgy döntöttem, hogy kivonszolom magam a sötétből a fényre, hogy elkészítsem ezt a lemezt. A 10 szám óriási szeretettel készült, és hihetetlen csúcsokat hozott számomra, valóban okot adva az életre. A Bobbie Dazzle-t gyönyörű nővérem, Coralie tavalyi elvesztése miatti bánatomban hoztam létre, nemcsak azért, hogy célt adjon nekem és felemeljen, hanem hogy bárki más számára is olyan erőforrásként szolgáljon, amihez fordulhat a sötét időkben. Őszintén hiszek abban, hogy a zene orvosság, és ha valakinek akár csak egy pillanatra is fel tudom emelni a lelkét, akkor elértem, amit elterveztem.”

Siân az új lemezre a rock and roll és a klasszikus, ’70-es évekbeli glam rock keverékét ígéri, amelyben mindenekelőtt a The Sweet, a T-Rex, a Slade, a New York Dolls, Suzi Quatro, a Runaways és a Ziggy Stardust-korszakos David Bowie rajongói lelhetik majd örömüket. „A Fandabidozi tisztelgés egy mellőzött műfaj előtt, amely soha nem vette túl komolyan magát, ugyanakkor nagyon is rockos volt – mondja az énekesnő, aki még hozzáteszi: – Óriási köszönet azoknak a szerzőtársaknak és zenészeknek, akik segítettek ezt az álmomat életre kelteni! Nélkületek nem tudtam volna ezt elérni, és nagyon izgatott vagyok, hogy az emberek mielőbb hallják, amit alkottunk. És természetesen óriási köszönet kiadómnak, a Rise Above Recordsnak, amiért látott a lemezben a potenciált, és segített némi csillogó flittert szórni a tömegek fejére!”

Tény, hogy Siân új albumára is kíváncsi vagyok, ugyanakkor sajnálom, hogy egy ígéretes történet szakadt meg a váltással, és hogy az Alunah-gitáros Matt Noble-nek, a basszusgitáros Dan Burchmore-nak és az alapító dobos Jake Mason-nek új frontasszony után kell néznie. Az Alunah nevet minden bizonnyal megtartják, az Amber & Gold-ra és a Violet Hour-ra jellemző mágikus hangulatot azonban nem hiszem, hogy újra meg tudnák idézni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük