Vasárnap reggel beállt a derekam (porckorongsérvem van, úgyhogy kábé félévente elő szokott ez fordulni), alig tudtam kiegyenesedni, ami miatt veszélybe került az aznapi fesztiválozásom, az, hogy bírok-e egyáltalán menni, hosszú órákat állni. Kényszerű programként gyógyszertár-látogatás következett – volna, ha vasárnap egyetlen patika is nyitva lett volna Kortrijkban. Még egy kórházba is eljutottam, onnan irányítottak végül egy szomszédos kistelepülés délután 1-ig nyitva tartó gyógyszertárába. Taxizás oda és vissza, bekentem a derekam, és jöhetett az utolsó napi koncertprogram, ami kétszer olyan hosszúnak ígérkezett, mint az előzők. Ám végül minden jól alakult: igaz, hogy már eleve fájós derékkal érkeztem meg „az Alcatrazba”, meglepő módon azonban legalább olyan jól bírtam, ha nem jobban, mint pénteken, illetve szombaton.
A nagyszínpadnál, az ARMORED SAINT fellépésével kezdtünk, akiket muzsikusként szeretek, a zenéjük azonban – egy-két albumot leszámítva – nem igazán áll közel hozzám. Kedvenc lemezemről, a Delirious Nomadról egyetlen szám sem hangzott el, két, általam ugyancsak kedvelt nóta, a Last Train Home és a Standing on the Shoulders of Giants viszont – nagy örömömre – igen. A klasszikus szerzeményekkel (March of the Saint, Win Hands Down, Reign of Fire stb.) a die hard rajongók igényeit elégítették ki, úgyhogy összességében senkinek nem lehetett oka panaszra.
Nagyra értékelem, hogy a csapatban mindenkinek megvan a maga markáns, senki mással össze nem téveszthető karaktere. Másrészt egyértelmű, hogy John Bush énekesnek és Joey Vera basszusgitárosnak, bárhol is fordultak meg az elmúlt évtizedekben (Anthrax, Category 7, illetve Fates Warning, Mercyful Fate stb.), az Armored Saint az otthona, az igazi terepe, leginkább ehhez a muzsikához passzol a frontember hangja és Vera teátrális, zabolátlan színpadi játéka. Bush maximálisan kitett magáért: a hangládák tetejéről, illetve a közönség első sorát a biztonsági zónától elválasztó kordonnál is énekelt, a végén pedig ország-világnak megmutatta nem annyira kidolgozott felsőtestét. A műsor központi figurája azonban számomra egyértelműen a basszusgitáros volt, akinek szuggesztív arc- és kézjátéka egyszerűen nem engedte, hogy másra figyeljek. „Óriási!” – jegyeztem meg többször is magamban, ilyen, a basszusjátékot kísérő pantomimelőadást ugyanis még egyszer sem láttam korábban. A nap Armored Saint dala nálam: Standing on the Shoulders of Giants.
A cirkuszsátorban rögtön ezt követően csapott a húrok közé az EXUMER, ahol az énekes Mem von Stein grimaszai, agresszív mozdulatai remekül ráerősítettek a zene súlyosságára. Kedvenc albumomról, a Rising from the Sea-ről érthető módon egyetlen nótát sem játszottak (hiszen az egy másik „korszak” volt, amikor Mem nem volt a csapat tagja), a debüt Possessed by Fire-ról és az új évezredben készült albumokról viszont annál többet. A legzajosabb sikert talán a Fallen Saint, a Fire & Damnation és természetesen a Possessed by Fire aratta.
Von Stein ellenpontjaként, a veterán gitáros, Ray Mensch rezzenéstelen arccal, szinte végig egy helyben állva játszotta le a műsort, a koncert végén pedig az egyik pengetője az én kezembe hullott alá. A lendületet az énekes mellett az ifjú titánok, mindenekelőtt a másik gitáros, Marc Bräutigam képviselte. A program alapvetően szélvészgyors nótákra épült, szívesen hallottam volna köztük kedvencemet, a komótosabb Dust Eatert is. A német kvintett előadását két kisebb affér zavarta meg, rövidítette le: előbb Mensch gitárja némult el, majd a nézőtéren, a moshpit hevében történt valamilyen személyi sérülés, amikor is a zene leállt, az illetőt pedig kikísérték. Összességében azonban az Exumer vad bulija is jó élményként maradt meg bennem.
Programunk, egy korsó sörnyi szünetet követően, ugyanitt, a cirkuszi sátorban folytatódott a HIRAX koncertjével. Ahogy azt nemrégiben írtam, amennyire nem voltam kibékülve Katon W. de Pena hangjával a ’80-as években, annyira betalált nálam a csapat legutóbbi teljes értékű alkotása, a ma már tízéves Immortal Legacy, úgyhogy kíváncsian vártam a bulit. A hatvanegyedik életévében járó frontember fiatalokat megszégyenítő vitalitással adta elő a dalokat, az első sorok fölé érő crowdsurf-ösöknek pedig, miközben felsegítette őket az emelvényre, az arcukba énekelt. Gitáros kollégái latino csókák voltak, a dobok mögött pedig egy másik veteránt láthattunk, Emilio Marquezt, aki korábban a Possessedben és a Sadistic Intentben is megfordult. A crossover speed/thrash muzsikából ez alkalommal csak az intenzív darálás és de Pena látványos színpadi jelenléte jött át, ezért, mivel oda akartam érni a Green Lung koncertjének elejére, az utolsó négy-öt Hirax-nótát kihagytam.
A londoni GREEN LUNG tavalyi alkotása, a This Heathen Land nagy kedvencem (az azt megelőző Black Harvest sokkal kevésbé érintett meg), így reméltem, hogy minél több nóta hangzik majd el az új lemezről. Így is történt: a program tíz dalából hat is erről az albumról származott, sőt, ha az intrót is idevesszük, elmondható, hogy a THL kilenc szerzeményéből hét felcsendült ezen az estén. Megjegyzem, az Exodus koncertjét áldoztam be a Green Lungért, de Zetroékat láttam már korábban, és egyértelműen kijelenthetem, hogy jó döntést hoztam, amikor a britek mellett tettem le a voksom.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen fiatal zenészek játsszák ezt az érett, mágikus, folkos/tradicionális elemekkel sűrűn átszőtt doom metalt. Idősebb muzsikusokhoz illene ilyen zene, ám Tom Templarék korukból adódóan a közönség fiatalabb rétegét is maguk és a stílus mellé tudták állítani. A látványt a háttérben felállított sámánisztikus kellékek, koponya-maszkok tették teljessé, a zenével együtt misztikus hangulatot varázsolva a Helldorado sátorba.
A CIRITH UNGOL-lal jó ideje barátkozom, de számomra egyszerűen nem elég fogós a muzsikájuk ahhoz, hogy a kedvenceimnek nevezhessem őket. Ám mivel úgy hírlik, hamarosan visszavonulnak a koncertezéstől, nem akartam kihagyni az alkalmat, hogy egyszer élőben is lássam őket. A klasszikus felállásból ma már csupán a hiúzarcú dobost, Robert Garvent és a színpadon megzavarodott irodistának tűnő énekest, Tim Bakert láthatjuk. Sajnálom, hogy az ugyancsak karakteres fizimiskával bíró gitáros, Jim Barraza tavaly távozott a csapatból; itt van viszont helyette a Night Demon John Quail által is említett bárdistája. A szintén őstag basszusgitáros, Greg Lindström sem vállalja már a turnézással járó megpróbáltatásokat, őt a Night Demon frontembere, Jarvis Leatherby pótolta.
Baker magas hangja nagyon tisztán, élesen, ám kissé visszhangosítva szólt; eleinte playback-re gyanakodtam, mert az éneken kívül más hangot nem nagyon hallottam tőle, a legritkább esetben kommunikált a közönséggel, és a szólók alatt mintha kétségbeesetten kereste volna a színpad kijáratát. 🙂 Én némi távolságtartással követtem az eseményeket, előttem viszont egy fiatal pár úgy tombolt az amerikaiak muzsikájára, mintha az anyatejjel szívták volna magukba, és még ma is éjjel-nappal ezt a zenét hallgatnák.
Erről a buliról is idő előtt dobbantottam, mert a szomszédos sátorban kezdődött az ORANGE GOBLIN fellépése, akik pályafutását a kezdetek óta követem, és akik idén egy remek nagylemezzel (Science, Not Fiction) bővítették életművüket. Nem gondoltam volna, hogy ezen a koncerten élem meg testközelből a fesztivál egyik legádázabb moshpitjét. Bár alapvetően stoner metalt játszik, az OG középtempós és gyorsabb nótáinak olyan alattomos húzása, lendülete, vaddisznó habitusa van, ami az arra hajlamos, kissé talán már kapatos egyénekből előhozza az állatot. A kört vad lökdösődések tágították egyre nagyobbra, így aki csupán a színpadi produkciót szerette volna élvezni, egyre inkább a nézőtér két szélére szorult. Láthatóan a tekintélyt parancsoló termetű, jó ideje rövid hajú énekes, Ben Ward is élvezte a bulit, sorra vezetve elő a banda régi klasszikusait (Scorpionica, Sons of Salem, Saruman’s Wish) és az idei album legjobb szerzeményeit ((Not) Rocket Science, Ascend the Negative, Cemetary Rats). Programjukat a Red Tide Risinggal zárták, és söpörték be a jól megérdemelt hangos elismerést. A nap Orange Goblin dala nálam: (Not) Rocket Science.
Újabb lélegzetvételnyi szünetet követően, maradva ugyanebben a sátorban, nézhettem meg végre élőben is korábbi kedvencemet, a BARONESS-t. Nem véletlenül írtam múlt időben, ugyanis bármennyire is szimpatikus számomra és tartom remek gitárosnak Gina Gleasont, az az ellágyulás, érzelmes megszólalás, ami 2017-es érkezését követően lett jellemző a Baroness muzsikájára, már nem az én szám íze szerint való. A 2015-ös Purple volt az utolsó anyag, ami igazán tetszett tőlük, azóta viszont némileg felhúzott szemöldökkel és összeráncolt homlokkal figyelem a ténykedésüket. 🙂
Na, de a Baronesst látni kell, gondoltam, remélve, hogy néhány régi nagy klasszikus is elhangzik a koncerten. A Horse Called Golgotha, Shock Me, The Gnashing, The Sweetest Curse – ezek azok a szerzemények, amelyek miatt annak idején megszerettem a bandát, s amelyek szerencsére ezen az estén is műsorra kerültek. Ginával szemben, a második sorban foglaltam pozíciót, amit nem is bántam meg, mert mozgásban ezen az estén ő mutatta a legtöbb aktivitást. És mert jól néz ki, és jól is játszik. John Baizley-vel időnként rendesen bevadultak, felpörgették a tempót, a líraibb daloknál azonban egy kicsit leült az előadás, a közönség is csak állt és nézett. A koncert elején megadott sorrendben, egyesével vonultak be, a végén pedig ugyanígy ki. Finoman fogalmazva, nem ez volt életem bulija, viszont nagyjából azt kaptam, amire előzetesen számítottam, és jó volt, hogy végre élőben is „találkoztunk”.
Miután befejezték, átsétáltam a nagyszínpadhoz, ahol még tartott a GENE SIMMONS BAND koncertje. Úgy gondolom, az egykori Kiss-frontember haknizik, vagy ha úgy tetszik, levezet ezzel a produkcióval. Az idén 75 éves muzsikus továbbra sem bír megülni a fenekén, de nem gondolnám, hogy ettől a formációtól friss nótákra, egy teljes új lemezre is számíthatnánk. Olyan klasszikusokat sikerült elcsípnem, és sokadmagammal együtt énekelnem-üvöltenem a jó öreg „Demonnal”, mint a Cold Gin, a Charisma, a Calling Dr. Love és a Rock and Roll All Nite. Gene bácsi két szám elején is csajokat hívott fel maga mellé a színpadra a közönség soraiból, elsősorban Kiss-maszkos nőciket, akik aztán háttérvokálként énekelték vele a refrént. Az egyik lánnyal, Dasával másnap együtt utaztunk a reptéri transzferbuszon. Kiderült, hogy ukrán, Odesszában él, ahol a bombázások miatt néha veszélyes, máskor békésebb az élet. Nagy Kiss-rajongó, idén négy Gene Simmons Band koncerten is járt, ám mivel az odesszai reptér le van zárva, Ukrajnából busszal tud eljutni a szomszédos országokba, majd onnan tovább, már repülővel az adott bulinak helyet adó államba.
Ezt követően 85 percünk volt az aznapra utolsóként kiszemelt zenekar, a HEATHEN koncertjéig. Felmerült bennem, hogy ne várjam meg, és menjek haza, de a derekam jól bírta, és a vacsorával el is telt az idő nagy része. Szép gesztus volt, hogy a csapatot a jelenleg az Exodusban szolgálatot teljesítő gitárosa, Lee Altus konferálta fel, majd a színpad széléről nézte végig a buli nagy részét, amikor pedig mennie kellett, bejött elköszönni, megölelve zenésztársait.
A San Franciscó-i csapat igen lendületes koncertet adott, amelyben a virtuozitás mellett a sebességen volt a hangsúly. David White még mindig remek hangi adottságokkal rendelkezik, és az intenzív muzsikára e késői órán is bemozduló közönséggel is remekül megtalálta a hangot. A program egészséges elegyét képezte a régebbi és az újabb szerzeményeknek: a ’87-es bemutatkozó album címadó nótája éppúgy elhangzott, mint a legutóbb megjelent Empire of the Blind-é, és mi mással is zárhattak volna, mint a klasszikus Goblin’s Blade-del, amelyet követően a frontembert egy közös fotóra is sikerült elcsípnünk.
Buga B többször is megjegyezte, hogy számára az idei felhozatal gyengébb volt, mint a tavalyi, nálam azonban nagyjából azonos súllyal esik latba a kettő. A három nap alatt összesen 17 banda koncertjét láttam részben vagy teljes egészében, és közülük 11-hez még soha nem volt szerencsém élőben. Úgyhogy jó kis fesztivál volt, várjuk a jövő évi rendezvény fellépőinek listáját.
Coly