A múltkori, Glendale-i személyes találkozás után nyilván nem én leszek az, aki elfogulatlanul nyilatkozik Michael Gilberték legújabb alkotásáról. Az élő lemezbemutatónak köszönhetően egy kicsit más füllel tudtam hallgatni a dalokat, amelyek így könnyebben utat találtak hozzám, mintha rendhagyó módon, fejhallgatón keresztül kaptam volna ízelítőt az anyagból. Az eseményen egy kicsit olyan érzésem volt, mintha élőben dörrentek volna meg a nóták, viszont a közönségzaj miatt a hangok egy része el is veszett a térben. Elsőre csak annyit állapítottam meg, hogy Ken Mary rendkívül intenzíven és változatosan dobol, hogy a dallamok nem a gitárosoktól, hanem szinte kizárólag az énekes Eric „AK” Knutsontól érkeznek, és hogy milyen jó lüktetése van a Beneath the Shadows-nak.
A veterán zenekarok friss albumait nehéz nem összehasonlítani a fénykorukban született alkotásaikkal, amiből legtöbbször a korai lemezek jönnek ki győztesen. A F&J esetében nálam egyértelműen az első két korong viszi el a pálmát; az elmúlt egy évtizedben megjelent anyagokkal egy kicsit úgy vagyok, mint ha – nem is egy másik csapat művei lennének, de – egy új, a korábbiaktól teljes mértékben elkülönülő korszak darabjai lennének. A Flotsam and Jetsam, a The End of Chaos, a Blood in the Water és most az I Am the Weapon nagyon hasonló szellemben fogantak, egy kicsit egy kaptafára is készültek, éppen ezért csak olyan szempontból tudnék sorrendet állítani közöttük, hogy melyikről mi maradt meg bennem, hogy több vagy kevesebb emlékezetes tétel van-e rajtuk. Ha így nézem, a 2016-os album dalai (Flotsam and Jetsam) jobban belém ivódtak, a rá következő két lemez viszont kevésbé érintett meg. Az I Am the Weapon esetében szerencsére jobb a helyzet: máshogy közelítettem hozzá, több időt szántam rá, aminek köszönhetően a legtöbb szám önálló karaktert kapott.
Hangulatosan, torzítatlan gitárral, nagy dobolások közepette indul az anyag az A New Kind of Heró-val. Ezzel a dallal máris felveszik az utazósebességet, amit szimplán gyorsnak mondanék. Ezzel a szerzeménnyel az új megmentő is megérkezik, hiszen „Superman már továbbállt”… A nóta – műfajához képest – melodikus, fogós refrénje megadja az alaphangot a folytatáshoz, és a következő tételben sem kell csalódnunk, sőt: a Primal központi témájában a címet elnyújtva, hullámoztatva éneklő AK a lemez talán legjobb (számomra legjobban tetsző) refrénjét hozza.
A címadó egyenesen speed metal nóta, a fő énektéma azonban itt is fülbemászó. Kedvenc számom egyértelműen a szaggatott ritmusával a dalok sorából kilógó Beneath the Shadows, majd ahogy haladunk előre, egy-két halványabb nóta is becsúszik, amelyek nem rosszak, csak éppen semmi nyomot nem hagynak maguk után. A Cold Steel Lights – refrénjével, belassulásával, majd az abból kipörgő szólóval – ismét egy markáns darab , ahogy a Kings of the Underworld vagy a Running Through the Fire nem túl bonyolult központi énektémája is nehezen megy ki az ember fejéből. Nálam a lemezt záró Black Wings is az „elmegy” kategóriába tartozik, összességében viszont az I Am the Weapont az erősebb Flotsam-anyagok közé sorolom, amely a csapat újkorszakos alapvetésével, a 2016-os Flotsam and Jetsam-mel is simán felveszi a versenyt.
A zenekar ez alkalommal is önmagát adja, ami a műfaji változatlanság (kiszámíthatóság) mellett magas minőséget és csak rájuk jellemző ízeket jelent. Nálam eddig az év egyik legjobb thrash albuma.
