
Amennyiben nem tévedek ezzel a zenekarral kapcsolatban, az Annihilation of the Wickednél vesztettem el a fonalat. Nem az érdeklődésemet, hanem a fonalat. Magyarán a további kiadványaik nem jutottak el hozzám.
Feltétlenül tudni kell róluk, hogy az 1980-as évek első felében – még jóval a Nile megalakítása előtt -, Karl Sanders gitáros a Morriah nevű thrash bandában játszott, mégpedig Chief Spires basszusgitárossal, illetve Pete Hammoura dobossal közösen – mind ez Greenville-ben, Észak-Karolinában történt -, és a Morbid Angel-lel álltak színpadra más, prominens metal bandák mellett. Hozzáteszem gyorsan, hogy a Morriah tíz éves fennállása (1983 – 1993) alatt egy demót (Let the Sword Descend – 1987) jelentetett meg. Valójában – Sanders szerint – kettőt. Szerintem ennek olyan meghatározó jelentősége nincs, mert a banda komoly port nem vert fel maga körül. Sandersről annyit még tudni illik mindenképpen, hogy az Encyclopaedia Metallum első szerzői bejegyzése az ő nevéhez fűződik, illetve, hogy Kael Sanders (a 2019-es Vile Nilotic Rites-on vokálozott „srác”) édesapja.

Tulajdonképpen a Nile (1993-ban jött a névcsere) első demója kifejezetten tükrözte azt a thrash identitást, amely felülmúlta a death metal elemeket, és azok később meghatározták a zenekar hangzását. Amúgy az együttes a muzsikáját az „Ithyphallis Metal” kategóriába sorolja, utalva epikus, egyiptomi témáira. A Nile-t állítólag azután ihlette meg a death metal, hogy Sanderst David Vincent bevezette a műfajba. Az viszont már egy előre eltervezett és kidolgozott tematikára utal, amit képviselnek, és úgy gondolom, hogy bemutatkozó alkotásuk, az 1998-as Amongst the Catacombs of Nephren-Ka megtermékenyítőleg hatott a death metal színtérre, egyben új megközelítést, színt csempészve a stílusba. Ahogyan említettem, régóta nem vagyok képben munkásságukat illetően, így csak a puszta tényekre, információkra tudok hagyatkozni, miszerint a főnök/zenekarvezető/énekes/gitáros/basszusgitáros/billentyűs Karl Sanderst George Kollias dobos (2004-től), Brian Kingsland énekes/gitáros (2017-től), valamint az idei évtől Dan Vadim Von basszusgitáros/énekes, illetve, Zach Jeter gitáros/énekes kíséri. Úgy gondolom, álljon Karl Sanders mellett bárki, a minőség sohasem szenved(ett) csorbát, adott a magas színvonal, a megkérdőjelezhetetlen minőség, a brutális hangzás, ahogy az idei alkotásnál is tapasztalható. Márpedig elkövettem azt a hibát, hogy az első meghallgatást követően a „túl nagy változatosságot nem kínál” sort jegyzeteltem le magamnak, azonban a harmadik nekifutás után már évvégi top 10-em negyedik helyéig tornázta fel magát az anyag.
Mert ez egy bámulatos produkció, tele számtalan nüansszal, parádés egyéni teljesítménnyel, úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Eleve George Kollias dobolása kizárólag a műfaj krémjéhez, Pete Sandoval-éhoz mérhető, elképesztő, amit és ahogyan ez a csóka játszik. Példának okáért a lemezt nyitó Stelae of Vultures simán helyettesíthette volna az Immortal Rites-ot az Altars of Madness-en, csak annyi különbséggel, hogy a két nóta között valamivel több, mint kettő minutum eltérés van. Technikás, brutális death metal a játék neve, azonban számtalan kapaszkodó, megjegyezhető momentum, pillanat van a szerzeményekben. Mind a korong „kvázi slágerében”, az Overlords of the Black Earth-ben, a rövid, két percet alulról suroló To Strike with Secret Fangben, esetleg a Chapter for Not Being Hung Upside Down on a Stake in the Underworld and Made to Eat Feces by the Four Apes-ben, netán a Naqada II Enter the Golden Age-ben. Parádés, doomos szaggatásokkal, témákkal ötvözik a Doctrine of Last Thingset, illetve a keleties dallamokkal terhelt True Gods of the Desertet. Hangulatosak az instrumentális dalok (The Pentagrammathion of Nephren-Ka, Lament for the Destruction of Time), de kiemelhetem az Under the Curse of the One Godot is, teljesen mindegy, melyik dal forog, mert mindegyik lenyűgöz és gúzsba köt, magához láncol. Azt pedig már meg sem említem, hogy melyik dalban fordulnak elő a végeredményt színező, dúsító, melodikus női és férfi vokálok, mintegy hátborzongató atmoszférát adva a tételeknek. Legyen elég annyi, hogy kilenc művészt tüntettek fel, mint vocals (additional), közöttük pl. azt a Jon Vesano-t, aki az Annihilation of the Wickeden játszott, Michelle Mercado-t (ütős hangszerek, taps, „padló verés”), Jessica Williamst, Tiffany Fredericket, illetve Jasmine Sheppardot.

Kétségtelen, hogy az idei év legjobb, legkimagaslóbb alkotása ez a korong, a minőségi, technikás, brutális death metal szinonimája, non plus ultrája. „Csak” azért negyedik nálam az évvégi összesítőben, mert a többi három hely már elkelt.
