Hogy milyen megtévesztő lehet egy weboldal vagy egy médium által egy adott muzsikára ragasztott skatulya, arra jó példa a Los Angeles-i Syn Absence bemutatkozó albuma, amelyet a Metal Archives szimpla heavy metalként, egy másik portál pedig dallamos death metalként definiál, holott szerintem szimplán thrasht játszanak. (Nekem se higgyetek, hallgassátok meg az anyagot!).
A csapat 2013 óta aktív, a debüt valamiért mégis csak ez év szeptember 13-án látott napvilágot. A tagok az Egyesült Államok latin ajkú kisebbségéből verbuválódtak, legalábbis a nevek – Antonio Pettinato (ének, gitár), Anthony Rocha (gitár), Oscar Avalos (basszus) és Ricardo Romero (dobok) – erre engednek következtetni. A húszas éveik végén járó muzsikusok szakmai önéletrajza meglehetősen rövid, Romero kivételével, aki a Pagan Ritual nevű formációban is érdekelt, mindannyiuknak a Syn Absence az első komolyabb bandája.
Nem tudom, egy adott irányzat kedvelőjeként ki hogy van vele, én úgy gondolom, a sok „egyforma” zene egy idő után csömört szülhet. Minden zsáneren belül születnek kiemelkedő és felejthető alkotások, én pedig abban a tekintetben nem vagyok mindenevő, hogy a power, a thrash vagy a doom metalból sem ugrom rá minden újdonságra, vagy ha bele is hallgatok, ami nem fog meg, azt kukázom; hiába áll közel hozzám a stílusa, ha nincsenek benne emlékezetes mozzanatok, inkább untat, mintsem szórakoztat. Szerencsére, időről-időre valamennyi irányzat felmutat egy-egy bombasztikus alkotást vagy új reménységet, akire érdemes odafigyelni. A Syn Absence is ez utóbbiak táborát gyarapítja.
És milyen jó, hogy a szerkesztőségen belül van egy Metálbécink, aki rengeteg mindent meghallgat, előszűr, és rendre ajánl nekünk egy-egy neki tetsző alkotást. Ami aztán jó eséllyel nekünk is bejön. A Realm of Hate is rajta keresztül jutott el hozzám.
A Realm of Hate nótáiban hallható ének acsarkodóan, szövegköpködősen agresszív; a gitár az, ami a dallamokat hozza a dalokba, ezzel együtt a megszólalás kellően kemény, s e kombinációval mind a túlzott ellágyulás, mind a lélektelen szikárság, egyhangúság csapdáját elkerülik. Számomra ez az igazi thrash: lendületes, izgalmas muzsika, ami ugyan híján van az igazán fogós, emlékezetes témáknak, például a hallgató fejében maradandóan rögzülő refréneknek, de megélni nagyon is jó ezt a zenét, a riffelést hallva az ember legszívesebben énekelné annak a dallamát, vagy léggitárt ragadna. Abszolút favoritom az utolsóként felcsendülő Unity a maga mindent elsöprő nyitó témájával. Remekül indul (és folytatódik) a The Eyes in the Sky is: a gitárosok témáról témára riffelik magukat, bizonyos pillanatokról a Helloween klasszikus korszaka, a Hansen-Weikath páros játéka ugrik be párhuzamként. A Path to Glory elején felhangzó tempóról az Iron Maiden gyorsabb témái jutnak eszembe, a Warheart-nál pedig már többedszerre bólintok elismerően az előtérbe tolt basszusszólam hallatán. Érdekes kísérlet a Bach-klasszikus Tocatta and Fugue átirata, amely nem szolgai módon másolja az eredetit, hiszen a végeredményből leginkább a nyitó hangsorok lehetnek ismerősek.
A Syn Absence bemutatkozása nálam egy szinten van kedvenceim, a Hazzerd, a Crisix és a Brainslug legutóbbi albumaival, a Deliriummal, a Full HD-vel és a Brainsluggal. Erősen várom a folytatást!
