A nosztalgia nagy úr, ez nem is kérdés. Ez többek között abból is látszik, hogy idén egyetlen album megjelenése tartott izgalomban, ami a Pyracanda legújabb opusza. „Hogy kié?” – kérdezhetnék fiatalabb rocker társaim. Nos, a válaszhoz egy kicsit korábbról kell indulnunk.
A Pyracanda 1987-ben alakult Németországban, és a speed/thrash vonalon terveztek maradandót alkotni, amire minden esélyük meg is volt, hiszen 1990-ben kiadhatták első lemezüket, a Two Sides of a Coint, méghozzá a No Remorse-nál, aminek akkoriban a Blind Guardian volt az egyik zászlóshajója. A csapat élt is a lehetőséggel, és rendkívül egyedi és szórakoztató anyagot tett le az asztalra, nekem a mai napig nagy kedvencem a lemez, de valahogy mégsem lett átütő a siker, a második, Thorns című album pedig már mellettem is teljesen elment mindenféle nyom nélkül, ezzel le is zárva a Pyracanda történetének első szakaszát.
Aztán egy nagy ugrás 2019-be, amikor is a banda újjáalakult három alapító taggal, köztük a legfontosabbal, az egyedi hangú és stílusú Hansi Nefen énekessel. Kezdetben nem lehetett olyan nagy a lendület, hiszen egészen 2024-ig kellett várni az újabb anyagra. Akkor most lássuk, megérte-e!
Az első szám, a Don’t Wait for azonnal berobbantja a hangulatot kemény thrashességével és jól kidolgozott refrénjével, lényegében hozza azt, ami mindig is a Pyracanda lényege volt: húzós, azonnal megjegyezhető, mégis különleges riffek, váratlan megoldások és rengeteg dallam, kiegészítve Hansi egyedi énekével és nyújtásaival. Soha rosszabb kezdést!
A Hellfire egy egészen felejthető darab, nekem kilóg az albumról, a Mouth Warrior viszont már sokkal izgalmasabb, igaz, tisztán hallható, hogy a srácok egy időben egy kicsit túl sok Megadethet hallgattak, de szerencsére az egészet megfűszerezték egy jó kis Pyracanda-keverékkel, mint ahogy minden soron következő darabot is, mint a Pyracanda-himnuszszerű Losing Faitht, a komótosabb Misanthrope-ot, a játékos We Are More-t vagy a katartikus lezárást biztosító What Builds My Pride-t és Hold On!-t.
Összességében az egész album nagyon egyben van, a srácoknak sikerült egyenletes minőséget produkálniuk, de ami ennél is fontosabb, úgy nyúltak vissza a gyökereikhez, hogy közben 2024-es ízt kapott az egész vállalkozás, és bőven akad mondanivalójuk a mostani korosztálynak is. Ez az album egyszerre nagyon 80-as évek, nagyon thrash-feltámadásos és rettentően menő! Nem is beszélve a borítóról, ami elképesztően faszagányos lett, pólóra vele, hogy megvehessem egy Pyracanda-koncerten, remélhetőleg még 2025 első felében.
