Előzmények
Egészen a legutóbbi időkig nem voltam Girlschool-rajongó, ám a csapat általam nemrégiben megismert korai albumai tetszettek, a tavalyi WTFortyfive? pedig kifejezetten erősre sikeredett, úgyhogy egy percig nem volt kérdéses, hogy – ha már lehetőség adódott rá – élőben is megnézem őket. Az is sokat nyomott a latban, hogy a beharangozó szerint ez a zenekar utolsó amerikai turnéja; kérdés, hogy Európában útnak indulnak-e még, hiszen a két őstag, Kim McAuliffe énekes-gitáros és Denise Dufort dobos is bőven túl van már a nyugdíjkorhatáron… Sajnáltam, hogy az együttesben rendre feltűnő, majd távozó Tracy Lamb basszusgitáros nem tart velük, őt Olivia Airey (a neves billentyűs, Don Airey unokahúga) fogja pótolni. Illetve, ami még fokozhatja az élményfaktort, hogy két előzenekart is hoznak, az általam eddig nem hallgatott Alcatrazz-t és Lilian Axe-et, amelyek közül – egy rövid ismerkedés alapján – az utóbbi muzsikája fogott meg jobban.
Apró, kellemetlen közjáték volt, hogy számomra csupán a buli előtt hat nappal, teljesen véletlenül derült ki, hogy a koncert helyszínét a belvárosi The Van Burenből – valószínűleg a várható alacsony nézőszám miatt – az agglomerációba, Scottsdale egyik rockklubjába helyezték át. (A szervezők a mai napig nem írtak, simán előfordulhatott volna, hogy elmegyek az eredeti helyszínre, és ott derül ki, hogy éppen máshol kellene lennem…)
A TVB-be megváltott jegyek az új helyre nem érvényesek, előbbiek árát a szervező (valamikor majd) automatikusan visszafizeti, így a Pub Rock Live-ba külön belépőt kellett váltanom. Így az a faramuci helyzet állt elő, hogy két jegyem is van ugyanazoknak a bandáknak azonos időben, de más helyszínen történő fellépésére. 🙂
És ami este történt
A koncertet az amerikai elnökválasztás napján rendezték meg. Talán ezért, talán a last minute helyszínváltozás miatt, vagy mert a turnén részt vevő csapatok (ma már) nem igazán tartoznak az első-második ligába, szégyenletesen kevesen voltunk kíváncsiak a bulira, a Lilian Axe programja alatt alig voltunk többen a nézőtéren, mint a srácok a színpadon. 🙂
A tervezettnél korábban érkeztem, így még jegy nélkül bemehettem, és az elsők, akikkel szembetaláltam magam, a Girlschool tagjai voltak. Ha már így történt, külön-külön beszédbe elegyedtem velük, és közös fotók is készültek rólunk. Denise Dufort elárulta, a magas költségek miatt nem jönnek át többé az amerikai kontinensre turnézni, Európában (és a stúdióban) azonban továbbra is aktívak maradnak. Mivel a Phoenix-i volt a fellépéssorozat utolsó állomása, a merch-ben is igen kedvező áron kínálták a pólókat, CD-ket és vinyleket. 7 óra előtt aztán mindannyiunkat kitereltek a szabadba, hogy onnantól már tényleg csak a jeggyel rendelkezők mehessenek be a terembe.
Körülbelül 20 perces csúszással indult a program, és 11 óra után ennyivel később is ért véget. A ’80-as évek első felében alakult csapat, a LILIAN AXE hard rockját kezdetben glam metallal színezte, mára az előbbi maradt meg, ahogy a korai időszakból is ma már egyedül Steve Blaze gitárost láthatjuk a színpadon, aki karizmatikus, kissé Phil Demmel-szerű figura, játékával, gesztikulációjával nagyjából el is vitte a show-t. Veterán kollégáját, Michael „Maxx” Darby basszusgitárost ezen a turnén Adam Sheps helyettesítette, aki amellett, hogy egymás után két koncertet is lenyomott (a másodikat az Alcatrazz bőgőseként), a Girlschool-nak is gitártechnikuskodott.
A New Orleans-iak programjában egy kicsit sok volt az intró és a hangulatos zenei átkötés, azok játékidejéből egy további nóta is simán kijött volna. Plusz a koncert utolsó harmadában, a lírai Ghost of Winter és a visszafogottabb I Am Beyond egymásutánjának köszönhetően eléggé leült a lendület. Nálam az első felvonásban felcsendülő All’s Fair in Love and War és True Believer kettőse vitte el a pálmát, majd következett az első vendégszereplés, amikor is a Misery Loves Company-ban a Girlschool két gitárosa, McAuliffe és Jackie Chambers vokálozott a tekintélyt parancsoló termetű Brent Graham-nek.
A nagy múltú ALCATRAZZ-ban, amelynek soraiban az elmúlt évtizedekben olyan klasszisok fordultak meg, mint Yngwie Malmsteen, Steve Vai vagy Graham Bonnet, ma már csak Jimmy Waldo billentyűs képviseli a régi szép időket (mint említettem, ennek a csapatnak az alapító bőgősét, Gary Shea-t is Adam Sheps igyekezett pótolni). A turnéfelállásból a második legrégebbi Alcatrazz-tag az öt éve csatlakozott gitárvirtuóz, Joe Stump, akire Malmsteen nemcsak a játéktudását, hanem a pózait is örökül hagyta. A New York-i származású húrnyűvő produkciója még zenésztársait is lenyűgözte: az Alcatrazz koncertje alatt a Girlschool énekese és dobosa is a közönség soraiból, Stumppal szemben állva követte nyomon a színpadi eseményeket.
A dobos Larry Paterson régi motoros a szakmában, számos bandában megfordult, többek között Blaze Bayley mellett is lehúzott néhány évet, a Los Angeles-i „börtönzenekarnak” azonban csak három éve tagja. Az énekes Giles Lavery pedig egyenesen idei igazolás, az ő hangját többek között a Warlord legutóbbi albumáról, a Free Spirit Soar-ról ismerhetjük.
Turné vége ide, csekély létszámú közönség oda, az Alcatrazz nem bízta a véletlenre a dolgot, műsoruk gerincét az életmű két végpontja, a klasszikus No Parole from Rock ’n’ Roll album és a remekül sikerült tavalyi nagylemez, a Take No Prisoners dalaira építették. Természetesen elhangzott a Hiroshima Mon Amour, a Kree Nakoorie-t pedig Stump szólója fejelte meg. A Sword of Deliverance alatt az a bizonyos kard is előkerült, a fináléban pedig a trollok is megérkeztek a színpadra: a Girlschool hölgyei Lavery-t igyekeztek – kevés sikerrel – többtekercsnyi WC papír segítségével múmiává varázsolni, miközben a Lilian Axe tagjai a hangszeresek elől szívták el a levegőt.
Érdekes módon, bár érthető okokból ezen az estén a brit headliner játszotta a legrövidebb szettet: míg az előzenekarok egy-egy órát kaptak, a GIRLSCHOOL körülbelül 50 percbe sűrítette bele programját. Igazi nosztalgiaműsort hallhattunk, hiszen a kereken tucatnyi nóta háromnegyede a zenekar első két albumáról, az 1980-as Demolition-ről, illetve az egy évvel későbbi Hit and Run-ról származott, legutóbbi alkotásukat, a WTFortyfive?-ot viszont csupán a ráadásként, vendégmuzsikusokkal előadott Are You Ready? képviselte.
Üdítő volt látni az újonc Olivia Airey fejrázását és magabiztos színpadi jelenlétét. Jackie Chambers kvázi második frontemberként kommunikált a közönséggel és pendült egy húron Kim McAuliffe-fel. Denise Dufort pedig hátulról még most is igazi karmestere volt a csapatnak, igaz, a műsor utolsó harmadát már nélküle, vendégdobosokkal tolták le: az Emergency-t a Lilian Axe-ütős Wayne Stokely-val, a The Gun-feldolgozás Race with the Devilt, a Lemmy emlékére előadott Bombert és az Are You Ready?-t pedig Larry Patersonnal; utóbbi nótába Joe Stump is beszállt szólózni.
A Girlschool műsorára szép számú közönség gyűlt össze, amelynek tagjai lelkes tapssal, ovációval díjazták a régi kedvencek megidézését. Egyébként is nagyon közvetlen, családias volt a légkör: a turné utolsó koncertje utolsó dalának lecsengését követően a zenekarok még összeálltak egy közös fotóra, azt követően pedig – ahogy láttam – dedikálásra, közös fotózkodásra is volt lehetőség. Nekem ekkor azonban már mennem kellett: érkezett a Lyft-től rendelt autó, ami visszavitt a távoli belvárosba.
Az elhangzott dalok:
Demolition Boys
C’mon Let’s Go
The Hunter
Hit and Run
Future Flash
Kick It Down
Nothing to Lose
Screaming Blue Murder
Race With the Devil
Bomber
Emergency
Ráadás:
Are You Ready?
További fotók és videók itt: https://www.facebook.com/toth.tamas.1840