Nulláról kezdeni
Eleinte nem tudtam, hogy megírjam-e a cikket, mert eléggé vegyes érzések törnek rám, amikor az adott együttesről kell beszélnem, de miután néztem Szénégető Richárd videóját, belőlem is kihozta az érzést, ami mélyen, legbelül lappangott: A francba! Hát azért én is felnevelkedtem a Linkin Park zenéjén, ha jobban belegondolok, a húgom és jómagam is mennyire élveztük a Hibrid Theory lemezt oda-vissza s az azt követő Meteorát is! A későbbi Minutes to Midnight, igaz, lassan ért be nálam, az utána következő lemezek pedig alapjáraton sem az én ízlésvilágomat kezdték el képviselni. Azután 2017. július 20-án pont az S8-ban voltam lenn egy ismerősöm fellépésén, amikor olvasom az egyik portálon, hogy Chester meghalt. Mondom: Ez tuti kamuhír, ilyen nincs! De sorra jelentek meg a cikkek, bejelentések, és akkor egy világ kezdett bennem összedőlni… Chester Bennington ikonikus hangja tette a Linkin Park zenéjét igazán egyedivé. És erről nem is szeretnék több szót ejteni, mert ez még továbbra is eléggé érzékenyen él bennem. Amikor bejelentette az együttes, hogy újra aktiválják magukat, elindultak a nagy találgatások, hogy ki lesz az új énekes Chester helyett. Volt, aki a Sum 41 énekesét, Deryck Whibleyt gondolta, s volt, aki női vokálosra tippelt, mert úgy voltak vele, hogy Chester stílusát csak nő lenne képes hozni élőben. Nekem is volt egy tippem, méghozzá Lizzy Hale a Halestormból, mivel egy videót mutattak nekem arról, hogy milyen hibátlanul adja elő a Crawling című nótát zongorán. Ez természetesen később abszurdnak minősült, mert miért menne a Linkin Parkba, mikor a Halestormnak is kb. ugyanolyan jól megy a szekere. Végül meg is történt a bejelentés szeptember 5-én. Emily Armstrongot mutatták be mint új énekest, és ezzel együtt egy új dalt is villantottak, a The Emptiness Machine-t, egyben bejelentették az új lemezt is, ami From Zero néven jelent meg november 15-én. Nos, mint már én ezt sokszor említettem, elég kevés női vokálost csípek a metal műfajain belül, és még a „Frontcsajos Női Metal” jelzőre is eléggé ferde szemmel nézek, tekintve, hogy a 70-es évek vége óta vannak csajbandák és női énekessel létező bandák. Emily-ről sem tudtam semmit gyakorlatilag, annyit sikerült csak kinyomoznom, hogy a Dead Sara nevű együttesben énekelt előtte, amiről dettó nem hallottam. De nem is ez volt számomra az érdekes, hanem bizonyos rajongók megállíthatatlan arroganciája és ellenzése! (Akinek inge, vegye magára!) Igyekeztek Emily-ről minél több szennyest előkeríteni, hogy rossz néven legyen feltüntetve az együttesben, és ezt egy kicsit szánalmasnak találtam. Engem speciel nem tud érdekelni, hogy előtte mit tett, illetve miben hisz, hanem hogy képes lesz-e arra, hogy egy fontos űrt betöltsön a Linkin Parkban.
Nos… kellemes meglepetésként ért, ahogy a lemez nem akart nekem semmi világmegváltó újat mutatni, de azért picit gondolkodóba ejtett: a From Zero már önmagában azt jelenti a szememben, hogy ismét kezdhetik elölről, újra meg kell indulniuk, el kell nyerniük az eddig megszerzett rajongók bizalmát, és hinniük nekik, hogy igenis tudják folytatni, képesek ugyanolyan energikusan csinálni, mint anno Chester idején. Részben igen, mivel Emily a hangjához mértem teljesen megfelel, és totálisan jól hozza a bizonyos magas oktávokat és screameket, amiket Chester volt képes. Részben azért érzem, hogy ezek a dalok nem teljesen újak, mivel elég sok dal olyan, mintha B oldalas dalok lennének, amik a régi lemezeiken nem voltak teljes potenciáljukban kihasználva: ilyen például a Cut the Bridge, vagy a Two Faced – ami az egyik kedvenc dalom a lemezről – mintha a Minutes to Midnight vagy épp a Meteora lemezről maradtak volna le, de ettől függetlenül totálisan élvezhetőek. Ugyanilyen a szememben a Heavy Is the Crown, az Emptiness Machine, amelyek picikét kaliforniai punk érzésűek , de még pont korrektnek találom őket. De érdekes mód találni azért totális új dalokat és megoldásokat is a lemezen, amik meglepően jó húzások. Ilyen például a Casualty, aminek sokkal inkább van egy modernebb post hardcore-os beütése, és meglepően a lemez egyik legsúlyosabb dala! A Stained meg sokkal inkább egy picivel modern industrial-os jellegű tétel, és ez is nekem egy bizonyos szinten érdekes mód jó, és egyben nagyon össze van olvadva a mai modern popos megoldásokkal. Engem határozottan megvettek ezzel a nótával is. Az IGYEIH is egy egész érdekes jelenség, mivel jól vannak kombinálva benne a hard rockos riffek és a nu metal elemek, és számomra ennek a refrénje is egy igazi gigasláger. De ezen a lemezen is megtalálhatóak azok a töltelék dalok, amik már ha külön dalokként jelennének meg előttem, talán annyira nem nyernék el a tetszésem, ilyen például az Over Each Other és az Overflow, amik szintén mintha a legutóbbi lemezükről lemaradt B oldalas nóták lennének.
Összességében a dalok teljesen korrektek, ha egybe hallgatom a lemezt. Nem fordul unalomba az egész, de azért két dal helyett én inkább írtam volna még két olyan nótát, mint a Two Faced, de ez csupán az én személyes véleményem. A lemez játékideje teljesen okés a maga 32 percével, de a lemezborítón még agyaltam volna a helyükben, mert kicsit fantáziátlannak gondolom. Emily véleményem szerint jól teljesített, s Mike mester meg a banda többi tagja is megkísérelte kihozni a legjobbat, és ez szerintem az ő kereteiken belül sikerült is!
És egy dolgot érdemben megjegyeznék: habár Chester volt a banda úgymond arca és egyedi hangja, egyben egy zenekari tag is volt! A Linkin Park egy olyan zenekarrá nőtte ki magát, amit nem lehet nemes egyszerűséggel félbehagyni. Gyakorlatilag egy brand lett. s ennek a brand-nek mennie kell tovább. Akár tetszik, akár nem. A Linkin Park szerintem megérdemli a folytatást, és szerintem Chester is így akarná!
Mácsai Dani
Gyorsan legyünk túl a kötelezőkön:
- Igen, a Linkin Park tényleg a metál határmezsgyéjén mozog.
- Igen, sokaknak túl nyálas lehet.
- Igen, sok benne a szinti.
- Igen, sok benne a túlzott dallam.
- Igen, vannak értékelhetetlen, popos számaik.
- Nem, a fentiek nem érdekelnek, akkor is megírom ezt a cikket, mert feszegettük ennél jobban is már határt a Rattle hasábjain.
Amikor kijött a legelső nóta, a The Emptiness Machine, akkor azt írtam a szerkesztőségi csoportba, hogy hát igen, így kell visszatérnie ennek a bandának, hiszen mekkora húzás már a sok találgatás után, hogy női énekes került a mikrofon mögé? A Dead Sara egyik alapító tagja, Emily Armstrong tényleg váratlan és meglehetősen megosztó választás volt a banda részéről, de alaposan megrágva a From Zerót azt kell mondjam, jól döntöttek, hiszen már most látszik, hogy az orgánuma abszolút passzol az LP-dalokhoz, a személyisége és lendülete pedig új lendületet adott a tetszhalott zenekarnak. Rohadt nehéz lehet túllépni egy bandának azon, ha meghal bármelyik tagja, főleg, ha ennyire karizmatikus zenészről van szó, mint Chester Bennington volt, csoda egyáltalán, hogy a folytatás mellett döntöttek.
Szóval izgatottan vártam, hogy Emily megszólaljon az első single-ben, és rögtön felülmúlta a várakozásaimat. Igen, nem egy Chester Bennington, de van a hangjában dög, karc és reszelés, vagyis olyan élet tud adni az LP-számoknak, ami eddig nem feltétlenül volt meg az együttes alkotásaiban.
A The Emptiness Machine amúgy is nagy dobás, tökéletes, az embert azonnal megfogó, dühös és fájdalmas darab, ami lendületével rögtön magával ragadja a hallgatót, a fülbemászó, ütős refrénjével pedig nem ereszti többet, az egyik kedvencem az albumról. Emily hangja pedig új távlatokat nyit a zenekar előtt, olyan dolgokat is megvalósíthatnak vele, amiket eddig nem, gondoljuk csak a női-férfi, szinte egymásnak felelgetős szakaszokra.
És nincs megállás, érkezik a Cut It Down a maga punkos nyerseségével és kevesebb szintijével, majd a szintén ütős Heavy Is the Crown, hogy aztán eljöjjön a mindössze 31 perces album első mélypontja, az Over Each Other, ami nem az én műfajom, ez már az én határaimon is kívül van, ahogy a Casualty (ami keménykedni akar, de csak bénázás lesz belőle) és az Overflow, hogy aztán a Two Faced ismét magával ragadjon. Tipikus Linkin Park nóta szuper refrénnel és kellő karcossággal, de egyúttal az album tételmondata vagy akár címe is lehetne, mert ezen a lemezen az LP tökéletesen kétarcú zenekar benyomását kelti, ami nekem túlságosan kettécsapja az alkotást, mintha két külön lemezt hallgatnék, nem áll össze koherens egésszé a cucc.
Még pár perc alatt végigszenvedem a Stainedet, az IGYEIH-t (aminek a címe olyan, mint egy állami intézmény neve) és a Good Things Go-t, és vége. Ez a 31 perc nagyon tömény volt, sok-sok hullámvölggyel és hullámheggyel, de egy dolgot ki lehet jelenteni: a Linkin Park nem felejtett el… Linkin Park-számokat írni, és ez jó jel. Innentől pedig izgatottan figyelhetjük, merre kanyarodik tovább az LP útja a részben kicserélt (dobos+énekes) tagsággal. Izgalmas utazás lesz, abban biztos vagyok.
Pontszám: 5/4 (mert ami jó szám van rajta, az nagyon jó, ami meg nem jó, az nagyon nem jó)
Buga B