Erre a lemezre már akkor kivetettem a hálóm, amikor végighallgattam az előzetesként közzétett dalt, és átfutottam közreműködőinek névsorát. A Reverse Engineer kreditjeiből kiderült, hogy egy rám szabott tematikájú és összetételű kollaborációról van szó, a látókörömből már részben ismerős zenészek sokat ígérő együtt mozgásáról. A legnyomósabb érv, ami miatt vastag filccel jegyeztem fel a megjelenés dátumát, hogy az Oranssi Pazuzu frontján Jun-His – ként tevékenykedő Juho Vanhanen ötletéből öltött testet a Haunted Plasma koncepciója, így abból a vágyvezérelt feltételezésből indultam ki, hogy valószínűleg az ő zenei elképzeléseinek OP-n túli kiterjesztésére tett kísérletét sejthetjük a háttérben, de ezzel kicsit mellé lőttem – bár a célt tévesztett golyó is talált, csak egy másik lőtéren álló céltáblába.
A kép azáltal árnyalódik, hogy rajta kívül további két „fix” tag alkotja a projekt kreatív magját – akiknek azért utána kellett néznem, mert olyan színtereken mozognak, amiken át csak áttételesen kapcsolódnak a metálzene szűken értelmezett világához. Timo Kaukolampi a K-X-P-ből szintizik és gitározik, Tomi Leppanen pedig az Aavikko-ból dobol Juho mellett, aki hathúroson játszik, emellett énekel is. A K-X-P vonalán hátraszaladva a Front 242 és a Front Line Assembly munkásságába botlunk, míg az Aavikko a Kraftwerk felől közelítve formálja saját képére a nyolcvanas évek synth-pop zenéit, kialakítva belőlük azt a rájuk jellemző „muysic”-ot, aminek jelszava: „we play –you dance!” – maga a szó pedig a „mystic” és a „music” találó hibridje. Mindez akár jól is hangozhatna, de a maguk részéről néha olyan sikeresen idézik a múltat, hogy gyakran a komfortzónánktól meglehetős távolságban, valahol a DOS-os játékok hangkulisszái között találjuk magunkat, és ez mai füllel nem éppen felemelő élmény – bár lemezeiknek megvan a maga retrós bája: így üzemelhetne a düsseldorfi erőmű, ha megállt volna felettünk az idő. Kraftwerk rajongók mindenesetre tehetnek velük egy próbát.
Mindezek sajátos keveréke (plusz az OP-ben rendszeresen felbukkanó futurisztikus hangulatok) adják a Haunted Plasma zenei alapját, így a végeredmény metálos szemszögből akár határesetnek is tekinthető, de az új idők fellazult műfajkereteit tekintve a partvonalon belül pattog ez a labda is. Ehhez jön még, hogy külsős tagként – több számban szövegíró énekesként, és számomra a másik ismerősként – MatMcNerney is itt van a Hexvessel éléről, plusz Ringa Mannera Ruusut-ból, és Pauliina Lindel a Dust Mountain-ből.
Ha Philip K. Dick nevére beugrik valami, abba érdemes belekapaszkodni (aki elvéti a fogást, ott van mentőövként a Philip K. Dick-díjas William Gibson algoritmusok vezérelte világa), mert Juho-ék útja valahonnan ezekből a koordinátákból kiindulva tart valahová – ahogy az a fentiekből ki matekozható– át az atlasz következő oldalára, a már évtizedek óta nem egészen fehérrel rajzolt kontinens félreeső zugaiba.
Lassan testet öltő szerzeménnyel, a megjelenés előttről már ismert Reverse Engineer-el indul a Haunted Plasma bemutatkozó lemeze, és ahogy hallgatom, nem tudom kiverni a fejemből az FLA gitár centrikusabb dolgaival kapcsolatos emlékeimet, és persze a NIN idevágó dolgozatait. Leeb-ék indusztrial szellemiségű, reneszánsz szépségű freskói mégsem itt, hanem a harmadikként érkező Spectral Embrace-ben sejlenek fel legtisztábban, a plágium minden vádjától mentesen, saját kontúrokkal és színekkel; de az itt hallható, vocoderesen torzított énekhang miatt a Masvidal féle, ezoterikus irányokba tapogatózó Cynic-et is megidézi, leginkább a megosztó fogadtatású, három évvel ezelőtti Ascension Codes-t.
Kettejük között a Machines Like Us talán az album „legnyomulósabb” szegmenseként majdnem Ministry-s elánnal zakatol – persze, azért Jézus nem épít benne hotrod-ot: más nyomatékkal, más fordulatszámon forog a fület simogató gitár játékban lebegtetett dal jól csapágyazott főtengelye, aminek sima járását a negyedikként érkező Echoes „bukdácsolása” ellenpontozza, David Lynch zenei próbálkozásait megidéző, elidegenítő ritmusával. Itt picit leül az album, de hátra van még a lemez csúcspontjának tekinthető Haunted Plasma13 perces space-rock spirálja, amibe meg bele lehet szédülni, főleg a végébe, ahová kiforogja magát.
Elektronikus alapokra felhúzott, metálos felhangokat is megpengető, hyno-varázsos „rockzenét(?)” kínál a Haunted Plasma cyber-térben fogant lemeze, amivel máris barátkozhatnak azok, akik járatosak az előképek munkásságában. A közreműködők életművében nyilván nem ez a fő csapásirány, így minden elégedettségem ellenére hiányérzetet hagy maga után: nem túl fájó ürességet és „rövidséget” detektálok magamban, aminek talán az az oka, hogy kevés elemből építkezik, könnyen kiismerhető, így hangulati stabilitása mellett komolyabb csapásokkal nem szolgál, pedig oda tartottam az arcom.
Legyen ez a legnagyobb bajom, de több szuflát érzek a koncepcióban, mint amit a gyorsan lepörgő lemez öt tételében felvillantott – bár lehet, hogy ez a 40 perc sokaknak több is mint elég. Az Oranssi Pazuzu és a Hexvessel érintettség kapcsán kapásból három csillagról indult az értékelés, ami a végén adott erős négyeshez képest alig kevesebb, de minden rajongásom dacára, nem volt benne több, mint az a plusz egy – és ez így is tisztes végeredmény, főleg, hogy nem kifejezetten a „metálfejek” kegyeit kereső alkotásról van szó (bár számít figyelmükre), így azoknak ajánlom, akik a Brutal Assault zúzdája után nem vetnek meg egy főszínpad melletti sátorban össze gründolt afterparty-t.
