Régi, megsárgult térképeken az ismeretlen földrészekhez és tengerekhez előszeretettel azt írták: hic sunt dracones – itt sárkányok vannak. Megértem az egykori „térképészek” fantáziadús aggodalmát: az ürességtől való félelemnél még az is jobb, ha a helyére képzelünk bármit, ami eszünkbe jut, és kicsit is ismerős. Valamit, ami kézzelfoghatóbb a tátongó ürességnél, ami legalább töredékeiben beazonosítható – ezáltal talán meg is szelídíthető. Megnyugtatóbb kitalált, hibrid lényektől rettegni a semmi közepén, mint magától a nagybetűs semmitől. A középkor már a múlté. A lakatlan térségek a Föld légkörén túlra vándoroltak, ugyanakkor – a pszichoanalízis megszületésével – befelé, a tudatalattink ritkán járt régióiba is kiterjesztették övezeteiket. Ezekre a veszélyes, felderítetlen területekre, a bolygón túli, és a józan ész mögötti fekete végtelenre téved tekintetem, amikor az Oranssi Pazuzu helyét keresem Lovecraft éggömbjének felénk sosem forduló oldalán.
A Valonielu óta meglehetős figyelemmel kísérem a finn kvartett munkásságát, amivel kapcsolatban egyre nehezebben írom le a black metál kifejezést, pedig le kell írnom, mert valahol ma is jogos – bár jelen esetben sem mond sokat. A Värähtelijä-t agyon dicsérgettem (itt), és a Mestarin Kynsi-vel kapcsolatban is akadt néhány méltató szavam (itt), és ebből a kettőből már bőven kijön az „átlaguk”, a vektor fő iránya, ami felől nekikezdtek az évtizedes, ránk száradt sablonok lebontásának. Most ott tartunk, hogy új albumukon a maradék műfaji romokat is aprólékká zúzzák, és az, hogy egykor (talán) black metálos rögeszméknek estek neki, már csak emlékeinkben élő ködös elképzelés – de igazából mindegy is, honnan jutottunk ide, ahol a sárkányok élnek, mert innen már úgysem találunk haza.
Ha a Google fordító jól beszéli a nyelvet, a Muuntautuja átalakulást, átváltozást jelent (vagy magát az átalakítót), és az egybe folyó, képlékeny állapot valóban jellemzi a lemezt, akár csak a borító. Stabil pontoknak talán csak a számokat elválasztó réseket lehet nevezni; köztük olyan, szerkezetükből kifordult szerzemények leselkednek, amik meg sem próbálnak „számoknak” látszani. Ahogy a „fekete fém” párhuzam is idejét múlt, ez a szó is elveszti értelmét, amikor olyan címeken haladunk végig, mint a lemez indító Bioalkemisti, a címadó Muuntautuja, vagy a totál skizofrén Ikikäärme.
Nem tartom célravezetőnek szerzeményekre bontva elemezni az albumot, mert a felsorakoztatott nyolc tétel mindegyike egy változó intenzitású utazás része, és kontextusából kiemelve egyik sem bír – vagy csak korlátozottan – olyan gyorsan ható meggyőző erővel, ami egyből a többi fölé emelné. Időt kell rájuk áldozni, és sokadik hallgatás után tisztul a kép, bár teljesen tiszta sose lesz. A Hautatuuli és az Ikikäärme lassan kitűnik a flow-ból, melynek további összetevői sem szürkék, nem egy kaptafára készültek, inkább megfoghatatlan, alakjukat változtató entitások, amik összekapaszkodva alkotnak valami egészet – bár ez az egész továbbra is nehezen megragadható, majdnem kaotikus rémálom, amit Lovecraft és követői álmodhatnak abszint mámorban elpilledve. Ha nagyon akarnék, mutogathatnék a Hautatuuli-ra, ami váratlan nyugalmával kábít a vastag rétegekben szétkent textúrájú Voitelu után, vagy a már említett Ikikäärme-re, ami szinte epikus, esetleg a lemezt záró, instrumentális Vieriva usva-ra (ami az OP kötődésű Haunted Plasma pár hónappal korábban kijött anyagának lecsengése is lehetne), de eltekintek ettől, mert nincsenek meggyőző érveim egyik mellett sem.
A Farmakologinen EP négy tétele, vagy a Värähtelijä szónikus rémálom oratóriuma után már a Mestarin Kynsi-n is lazábbra engedték a dalokat egybefogó gyeplőt – szétfutóbb szálakból szőtték a szőnyeget -, és ha lehet, most még inkább utat engedtek az eddig is névjegyükként szolgáló zabolátlanságnak, a majdnem kontrollt vesztett nézőpontnak. Talán a Haunted Plasma visszahatásaként nagyobb teret kapó elszállós részek hígíthatnák az oldat töménységét, és könnyíthetnék a befogadást, de ebbe ne élje bele magát senki. Post black metál és pszichedelikus rock tudatmódosító vegyülete fortyog háromnegyed órán át, a jól bevált OP recept szerint, látszólag kevésbé sűrűn, mint a Mester karmain (Mestarin kynsi), és az Oszcillátoron (Värähtelijä), de úgy tolom végig ezt is, mint azokat: Isaac-nak képzelem magam, előttem az USG Ishimura labirintusa, kezemben plazma vágó, arcomban egy marék LSD, majd egy nagy ugrás. Alakváltók fogazata csattog a neonfényben, a racionalitás görbéje úgy zuhan a nulla felé, mint Észak-Korea lakosságának boldogság indexe – aztán megpróbálok kijutni a daráló másik végén, lehetőleg egyben.
Nehéz a Muuntautuja-t az Oranssi Pazuzu munkásságán kívülről szemlélni és megítélni, mert a Jun-His (ének, gitár), Evill (effektek, ének), Ikon (gitár, szintetizátor), Korjak (dob) és Ontto (basszusgitár) alkotta zenekar másokhoz alig fogható egyediséggel rendelkezik. Zenéjük csak saját szabályrendszerükön belül mutat értelmes képet. Feltételezem, hogy a kompromisszum kifejezés ismeretlen előttük, mert olyan szabadon kezelik a „dal” fogalmát, hogy ez a szó is nevetségesen hangzik ebben a közegben. Az ez év októberében napvilágot látott hatodik lemezük talán már több is mint avantgarde metál, inkább kísérleti zene, ami feszegeti saját, és a hallgató korlátait – lásd, a Valotous fejfájdító lezárását.
Nem nagyon van értelme arról beszélni, hogy szeretem-e a Muuntautuja-t, és hogy mi benne a szerethető, mert ez nem szimpátia kérdése. Azon túl, hogy „weird”, nem tudok sok érvet felhozni mellette amiért szeretni lehet, miközben szeretem. Ebben a tekintetben mégis csak black metál, mert nem kímél, nem színlel, és nem oszt kegyet. Engem elringat, megöl, majd szétszakít, és olyan formában rak össze, amit nem ismerek fel a tükörben – mégis kapaszkodom bele, mert tetszik, hogy nem akar a kedvemben járni.
OP szüzek számára bizonytalan kimenetelű vállalkozás mindezt végighallgatni. Megértem, ha valaki falnak megy tőle – logikus reakciónak tűnik -, de én úgy vártam, mint Hitgyülis a halleluját, most meg, hogy itt van, próbálom a megfelelő polcra helyezni, csak hát a világ másik végén született, ott ahová nem ér el sem a napfény, sem a józan ész megvilágosító ereje, így nehéz helyet találnom neki az ismert kategóriák közt. Sárkányok leheletét milyen dobozban tároljam, és melyik fiókba zárjam?
