Ahogy a pénteken megjelenő szerkesztőségi Top10-einknél is írtam, az itt felsorolt albumok jó része akár oda is kerülhetett volna, ám az idei hangulatom miatt ezért, vagy azért mégis kimaradtak.
Yoth Iria: Blazing Inferno
Az első album lenyügözött, ez már csak tetszik. Pedig jó.
Thy Catafalque: XII: A gyönyörű álmok ezután jönnek
Minden elismerésem Tominak. Nagyon egyedi és profi stílust teremtett meg, jó néhány albuma a mai napig megfordul a lejátszómban, utoljára a Vadakkal varázsolt el, de kicsit kezd sok lenni, és egyre mainstreamebb; nekem a Babylon volt a mélypont (nem, nem az Omega miatt). Ahogy az egyik kolléga tökéletesen megfogalmazta, nem akar metálosított Kalákát hallgatni. Kár, mert az album fele – a címadóval együtt – zseniális.
Saidan – Visual kill
Ez az amerikai banda akár az elsőm is lehetett volna. Azt se írhatom róluk, hogy „igazi” blablabla…”, mert ritkán van szerencsém – ha volt egyáltalán – ilyen stílushoz, ugyanis a japán horrort, szellemeket megíró, éneklő duó nem szimpla black metálban utazik, hanem amolyan black&punk&rock&rollban, ami miatt nagyon egyedi és üde színfoltja a palettának. Csak ajánlani tudom!
Judas Priest: Invincible Shield
Sokakkal ellentétben nekem ez az album jobban bejött, mint az előző, kicsit visszarepített a múltba, ám voltak előtte jobbak. Biztosan fogom később is hallgatni.
Rotting Christ: Pro Xristou
Az egyik bestof bandám, és most sem adtak alább a minőségből. Ha elkap az album, pörög rendesen, ám ezen kívül nem adott semmi olyan pluszt, amitől más lenne, mint az előző kettő-három…
Borknagar: Fall
Alaphelyzetben ennek az albumnak is a bestof-ban lenne a helye, ugyanis meggyőződésem, hogy a banda régi fénye tündököl újra a zenéjükben. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy a legjobb, azért a korai – első négy-öt korongjának- időszakukat nem közelíti meg, de bárki számára könnyen emészthető, profi muzsika, mégis benne van a ‘nagar-esszencia. Ajánlós.
Pyracanda: Losing Faith
Már sokan megírták, mi jó benne, szerintem is.
Sear Bliss: Heavenly Down
Szintén ős-rajongóként nálam nem tud mellélőni a banda és sokáig a topon is volt, de valahogy elmúlt a varázs…
Aquilus: Bellum II.
Ha van album, amit még idén feltétlenül meg kell hallgatnia annak, aki nem ismeri, akkor ez AZ! Egy majd egy órás utazás az univerzum és a lélek fényes és sötét bugyrain keresztül, hol a metál, hol a komolyzene, hol pedig a neofolk interpretálásában. Ennek az albumnak a Top tízben lenne a helye, azonban valamiért azt hittem, hogy tavalyi korong.. Gyengéje talán az itt-ott túlzásba vitt szimfonikus elemek, a szövegvilága, és néhol Horace Rosenqvist valahogy elveszettnek is tűnik a témák között. E szempontból a Bellum I-et jobbnak érzem.
