Örvendetes, hogy ma is szép számmal vannak olyan fiatal csapatok, akiket nem a legmodernebb irányzatok, az ilyen-olyan poszt-metal és -core muzsikák ejtenek rabul, hanem a nagy elődök által megkezdett utat folytatják, azaz a klasszikus irányzatok követői, örökösei. Akik, ha kezdetben másolják is példaképeiket, előbb-utóbb megtalálják a saját hangjukat, kreativitásuk emlékezetes témákban ölt testet, szerzeményeikben az ifjonti lendület és keménység mellett a dallamosság, fogósság is szerepet kap.
Ilyen formáció az amerikai Mourning High is, akik – minő véletlen! – Phoenix elővárosában, Tempében aktivizálták magukat, így a közeljövőben akár egy személyes interjút is össze tudok hozni velük. 🙂 A thrash metalban utazó négyes tavaly alakult, a Luck of the Draw a bemutatkozó nagylemezük, amelynek dalait első ízben az elmúlt másfél évben digitális formátumban megjelentetett négy EP-n és három single-n tették közkinccsé. Az első teljes értékű album ezekhez képest két új nótát tartalmaz.
A húszas éveikben járó srácok – Reid Balog énekes-gitáros, Ryan Williams gitáros, Tyler Parsons basszusgitáros és Jake Victor dobos – sejthetően nagy szerencsejátékosok, legalábbis erre enged következtetni a borító, valamint a lemez (Luck of the Draw – A sorsolás szerencséje) és néhány szám címe (Royal Roulette, Monte Carlo) is. A témák szerencsére azért ennél változatosabbak, Nagy Károly nyugat-római császárról éppúgy szó esik a dalokban, mint a mesterséges intelligenciáról, a siker két arcáról, vagy a média által szállított hamis ideálokról. A banda nevével azonos címet viselő Mourning High pedig az együttes indulója, felhívás a thrash híveihez, amelybe nem kevés humor is vegyül:
„And if you do not get onto the train before it leaves the station / You just might miss the chance to see the best band in this nation”, azaz, ha nem szállsz fel időben a vonatra, elmulasztod az esélyét annak, hogy lásd az ország legjobb zenekarát.
Zenei párhuzamként a Metallicát és a Megadeth-t emlegetik velük kapcsolatban, én azonban úgy gondolom, megszólalásban egyik nagy csapatot sem idézi a MH soundja. Legfeljebb bizonyos ritmusokról juthat eszünkbe Dave Mustaine zenekara; az ének sokkal fiatalosabb, maibb (nagy kedvencem, a kanadai Hazzerd frontembere, Dylan Westendorp orgánuma ugrik be róla) – ez és a már említett lendület az új hullámos thrash bandák produkcióival rokonítja a Mourning High muzsikáját. Balog tiszta, helyenként kifejezetten dallamossá váló éneke mellett a határozott, karakteres riffek is nagyban hozzájárulnak az anyag egyedi arculatának kialakításához: ha a címeket olvasva nem is énekeljük egyből a refréneket, az olyan dalok, mint a Twisted Steel Direct vagy a Royal Roulette, messze az átlag fölé emelik a MH ezen az albumon mutatott teljesítményét.
A Charlemagne vagy a Smoke Out hisztérikus riffelése , a Monte Carlo speed-es, ugyanakkor érett instrumentalizmusa jó felvezetői az anyag legerősebb blokkjának, amelyet a Whisper of Time gitárorgiája, a Ponyvaregény című Tarantino-film betétdalaként népszerűvé vált, itt még magasabb hőfokra izzított Miserlou, valamint az utolsóként elhangzó Crowd Control vibrálóan izgalmas gitártémái alkotnak.
Tizenhárom dal valamivel több, mint háromnegyed órában – ideális idő a szaggatott ritmusok világában való megmerítkezésre. Végignézve az idei év általam megismert újdonságainak listáján, a Luck of the Draw egyértelműen dobogós a 2024-ben napvilágot látott thrash albumok mezőnyében.
