December 22-én lemezt megjelentetni? Nooormális??? Addigra már minden lefut: ünnep előtti ajándékvásárlások, év végi listák összeállítása… Kis túlzással a fű sem nő, az album kiadásának híre elvész a bejgligőzben, a csengettyűk hangjában. Valamiért mégis úgy alakult, hogy a Kamelot szerintem legjobb nagylemeze az év végén látott napvilágot. Szerencsére nem kallódott el, azt gondolom, sikerült elfoglalnia méltó helyét a floridai csapat terjedelmes, ma már 13 LP-re rúgó életművében.
Utánanéztem, és némileg meglepett, hogy a Rattle nyolcéves történetében csupán egyetlen korai Kamelot-albumról, a Siége Perilousról emlékeztünk meg, arról is 2018-ban. Holott a zenekar meghatározó szereplője a műfajnak, azon belül is a dallamos power metalnak.
Harmadik albumuk, az 1998-as Siége Perilous már kijelölte az irányt, amelyre építkezve aztán a negyedik lemez kiteljesedhetett, és mérföldkővé, mi több, a Kamelot pályafutásának csúcsává válhatott. Ez utóbbi állítással nyilván lehet vitatkozni, hiszen a 2001-es Karma és a két évvel későbbi Epica is klasszikus anyag, ezekhez képest, úgy érzem, a 2005-ös The Black Halótól kezdve az együttes muzsikája vesztett izgalmasságából: minden lemezüket megszereztem, de azok egy-egy dal kivételével nem tettek rám mély benyomást. Amit nem csak én érezhettem így, hiszen a kitűnő énekes, Roy Khan a 2010-es Poetry for the Poisoned megjelenését követően távozott a csapatból. Utódjával, Tommy Karevikkel azóta négy albumot jegyez a banda; nálam a 2018-as The Shadow Theory-val tértek vissza a képernyőre; az és a rá következő The Awakening, bár nem sokban idézi a hőskor hangulatát, újra tetszik.
Az együttes az ezredfordulót közvetlenül megelőző évben négy állandó taggal működött: Khan és az alapító, agytröszt gitáros, Thomas Youngblood mögött a ritmusszekciót Casey Grillo dobos és Glenn Barry basszusgitáros alkotta. Annál terjedelmesebb volt azonban a The Fourth Legacy vendégmuzsikusainak listája, akik közül a billentyűs részekért és nagyzenekari hangszerelésért felelős Mirót (Michael Rodenberg, ma Avantasia, akkoriban Luca Turilli), Sascha Paeth gitárost (szintén Avantasia, akkoriban Heavens Gate és Luca Turilli) és Cinzia Rizzo énekesnőt emelném ki. Utóbbinak ez volt az első, de nem az utolsó munkája a Kamelot vokalistájaként, hiszen a TFL-t követően zsinórban öt lemezen hallható a hangja.
Ez az album volt az első találkozásom a Kamelot muzsikájával, és maradéktalanul meg is győzött az anyag. A nagyzenekari bevezető (New Allegiance) még nyomokban a Rhapsody világára emlékeztet, ám aztán jön a lendületes, agresszíven riffelő, kétlábdobos címadó Khan összetéveszthetetlen, magas tónusú énekével, az első zseniális refrénnel, és azonnal világossá válik: új „erős ember” jelentkezett be az irányzat trónjára. A szimfonikus betét számomra egyáltalán nem hiányzott a dal közepéről, de belefér, segít még pontosabban kijelölni a Kamelot zenéjének határait.
Ha visszafogottabb tempóban, de a Silent Goddess is ugyanebben a szellemben folytatja: a csapat dalainak, talán az énekdallamoknak köszönhetően, vagy egy sajátos – regényes, romantikus – hangulatuk, amitől a Kamelot azzá válik, ami. Az instrumentális Desert Reign keleti motívumaival, ritmusaival remekül felvezeti az utána érkező Nights of Arabiát: a tradicionális fúvós és ütős hangszereket basszusgitár és dob hangja szorítja a háttérbe, majd érkezik a lemez második fülbemászó, adu ász refrénje. Itt is megfigyelhető, milyen hangsúlyos szerep jut a kórusnak: válaszolgatnak Khannak, mi több, magát a refrént is a vokalisták éneklik. Külön részt kap a női szólam, a megszólalást pedig cselló hangja színesíti.
S ha már Arthur-mondakör (Kamelot a mondabeli király birodalmának fővárosa, legfőbb erődítménye volt), jöjjön a csapat legnagyobb dala, személyes kedvencem, a The Shadow of Uther: dallam dallam hátán, a központi melódia erősen kelta hatásokat mutat, a pontot az i-re pedig az teszi fel, amikor Khan is énekli ezt a dallamot, majd folkos hangszereléssel vezetik ki a témát, és zárják le a nótát.
Szép, lírai dal az A Sailorman’s Hymn, amiben a frontember a kettes számú női vokalistával, Rannveig Sif Sigurðardóttirral énekel duettet. Bármennyire is szeretem ezt a lemezt, úgy érzem, a B oldalára egy kicsit elfogy a monyó, a férfierő a dalokból. Ha az első felvonás ötös, a második legnagyobb jóindulattal is legfeljebb négy és fél pontot érdemel. A kissé vontatott Alexandriát és The Inquisitort követően egy újabb lassú, érzelmes nóta következik (Glory), szerencsére a végére még betettek egy zakatoló Until Kingdom Come-ot, ami ilyenformán a második félidő csúcspontjának tekinthető: nálam benne van a legjobb négyben, ami jó hír, különben unalomba fulladna az előadás. Az utolsóként elhangzó Lunar Sanctum lüktetése is izgalmas többletet ad az anyagnak, kár, hogy a verze az elején itt is a merengős történetmesélés felé viszi el a hangsúlyt.
Negyed század telt el azóta, de az utolsó két lemez mellett ez az az anyag, amit a mai napig a legszívesebben hallgatok Youngblood-éktól. Aki pedig csak most ismerkedne a Kamelot muzsikájával, annak egyértelműen ezt az anyagot ajánlom kapudrognak.
