Ha felteszik azt a kérdést, amit Reaper főszerkesztő, amikor a cikkéhez verbuvált a szerkesztőségben szerzőtársakat, hogy melyek a kedvenc instrumentális nótáink, gondolkodás nélkül sorolom a dobogósokat, azokat a dalokat, amelyek ebben a műfajban a legnagyobb hatást gyakorolták rám:
Metallica: Orion (Master of Puppets)
Death Angel: The Ultra-Violence (The Ultra-Violence)
Agent Steel: The Day at Guyana (Unstoppable Force)
Még 2017-ben írtam is erről egy cikket a Rattle Inc.-re, ahol további, legalább 30 ilyen szerzeményt sorolok fel:
https://rattle.hu/index.php/2017/06/szo-nelkul/
Úgyhogy nem szeretném ismételni magam, de tény, hogy az abban az írásban citált címek legfrissebbike is 1997-es. Azon gondolkodtam, hogy a kétezres években vajon miért nem születtek azokhoz fogható remekművek. Vagy születtek, csak én nem találkoztam velük? Ha vannak ilyenek, kollégáim ebben a cikkben, és ti, olvasók a kommentszekcióban bizonyára említetek majd ilyeneket, én pedig örömmel hallgatom majd ezeket is.
Coly
Legkedvesebb ének nélküli dalaim gyűjteményében akár száz szerzemény is szerepelhetne, de kénytelen voltam leszűkíteni a kört – piszkos tizenkettő helyett – piszkosul jó tizenkettőre.
A bőséges kínálatból történő válogatáskor beáldoztam Tony MacAlpine zseniális The Raven-jét, és nincs itt a Led Zeppelin úttörőnek számító Moby Dick-je, sem a Metallica örökérvényű Orionja, ezeket meghagyom másnak, viszont az ismertebb darabok között néhány, a köztudatban kevésbé elterjedt tételt is szeretnék megosztani!
Hogy ne legyen egyik sem a másik elé helyezve, hiszen mindegyik nagyon közel áll hozzám, megjelenésük sorrendjében teszem közzé azokat.
VAN HALEN – Eruption (1978): A gitározás új szintre lép, Eddie Van Halen létrehozza a forradalmi tapping technikát.
RIOT – Narita (1979): Mark Reale és társai már 45 évvel ezelőtt megmutatták egy szerzemény erejéig, hogyan kell ének nélkül pörgős, dallamos heavy metalt játszani.
ANVIL – March of the Crabs (1982): Lips jellegzetes hangja itt nem szólal meg, mégis nagyszerű, ahogy magával sodor a kanadaiak remek muzsikája, akár egy harci induló.
EUROPE – Aphasia (1984): John Norum szépséges, érzelemdús dallamai a messzi északról, a zenekar második lemezéről.
YNGWIE J. MALMSTEEN’S RISING FORCE – Far Beyond the Sun (1984): az exhibicionista svéd gitáros neve fogalommá vált az elmúlt négy évtizedben, amikor először hallottam gitározni a nyolcvanas évek közepén, leesett az állam.
STORMWITCH – Dorian Gray (1986): mindig is szerettem a Viharboszorkány korai albumait. Ezek közül talán legjobb a harmadik, Stronger than Heaven című, amelynek végén Harald Spengler, alias Lee Tarot megörvendeztetett eme dallal.
HALLOWS EVE – Attack of the Iguana (1986): egyszerű, mégis nagyszerű, ahogy ezt összerakták. David Stuart gitáros egyedi stílusa, gitárszólói a teljes Death & Insanity albumon lenyűgöznek újra és újra.
AGENT STEEL – The Day at Guyana (1987): az amerikaiak megcsinálták a maguk „Orionját”, kisebb csoda, hogy John Cyriis ezt szó, akarom mondani, szirénázás nélkül tudta hagyni.
JOEY TAFOLLA – Eternity’s End (1987): a Shrapnel Records főnöke, Mike Varney fedezte fel – sok más, ifjú tehetség mellett – a Jag Panzer kiváló gitárosát, akit el is csábított onnan egy kecsegtető szólókarrier ígéretével.
CACOPHONY – Speed Metal Symphony (1987): Marty Friedman és Jason Becker szólóorgiája, melynek minden hangjából árad a virtuozitás.
DAVID T. CHASTAIN – Excursions Into Reality (1989): a jó öreg Dave egy időben felváltva ontotta magából az instrumentális, valamint a női és férfi énekesekkel felvett (Chastain, C.J.S.S.) albumokat. Munkássága, hangszeres tudása előtt csakis meghajolni tudok.
RICHARD ANDERSSON’S SPACE ODYSSEY – A Perfect Day (2003): gyönyörűséges, pátosszal teli filmzene-átirat egy, a kilencvenes években készült rajzfilmsorozatból adoptálva (Nyúl Péter és barátai). Számomra egyszerűen megunhatatlan!
A mellékelt Spotify listán ugyanebben az időrendben meghallgatható valamennyi zeneszám.
John Quail
Nyáron volt egy időszakom, amikor kicsit ráizgultam az instrumentális dalokra, így jött is az ötlet, hogy mi lenne, ha írnánk páran a kedvenc „hangtalan” dalainkról. A heavy metal dalokat ráhagytam másik kollégámra, így én megpróbáltam pár olyan nótát összegyűjteni, amelyek inkább a keményebb vonalon futnak. Mint kiderült, meglepő módon itt is a bőség zavarával küszködtem, mégis sikerült egy veretes listát összeállítanom belőlük, bár ezek nem az állandóság, hanem az aktuális „kedvencség” alapján kerültek össze (na jó, lehet, hogy van köztük örök kedvenc is). Nézzük hát őket:
12. Warbringer: Nightmare Anatomy (Waking into Nightmares – 2009)
A tavalyi koncert óta nagy kedvenc lett, és ez az album csak az átlagot hozza, ebben a számban nagyon tetszenek a lassú-gyors váltások.
11. Rigor Mortis: Welcome To Your Funeral (Rigor Mortis – 1988)
Egy méltatlanul alulértékelt banda egyik méltatlanul alulértékelt műve.
10. Thy Catafalque: Fehérlófia (Microcosmos – 2001)
A nagy hype-nak hála újra belemélyedtem Kátai Tomi munkásságába, hogy újra felfedezhessem a régebbi munkáinak gyöngyszemeit, mint például ezt a nótát is.
9. Trivium – The Crusade (The Crusade – 2006)
Kicsit Metallica-klónnak érzem az albumot, de ez a nóta amolyan „hű” meg „há”. Egy igencsak változatos és technikás nóta lett belőle.
8. Brunanburh: Fjord of the Fallen (Brunanburh – 2011)
Ugyan az egész album instrumentális, de az nekem már túl tömény, ellenben az uccsó dala nagyon tetszik.
7. Testament: Confusion Fusion (Practice What You Preach – 1989)
Ezt a gitárjátékot tanítani kellene.
6. Bornholm: Fortuna Imperatrix Mundi (Awakening of the Ancient Ones – 2001)
Ez a magyar banda ugyan már kikerült az érdeklődési körömből, de ezt az Orff-feldolgozást nagyon eltalálták, még ma is szívesen hallgatom.
5. Ὁπλίτης /Hoplites/: Δημήτηρ, Ψευδόμαντις (2023)
Tavalyi kínai „görög” felfedezettem, aki csak úgy szórja magából az online zenei műveit. A progresszív death metalban utazó szólóprojekt rengeteg instrumentális darabot megírt már, azonban ez a két nóta annyira belém égett, hogy csak megnyerték a versenyt.
4. Paysage d’Hiver: Gipfel (Die Berge – 2024)
Az év albuma lett nálam, természetesen ennek a nótának is itt a helye, azonban a hosszúsága miatt csak keményvonalasoknak ajánlom.
3. Metallica: The Call Of Ktulu (Ride The Lightning – 1984)
Tagadhatatlan, hogy az Orion egy mestermű, ám ha a két nóta közül kellene választanom, én erre szavaznék.
2. Death: Voice of the Soul (The Sound of Perseverance – 2011)
Chuck Schuldiner nem tudott hibázni, aminek kiváló bizonyítéka ez a nóta is. Ugyan nem sok instrumentális dalt írt, de hogy ehhez is értett, ahhoz csak meg kell hallgatni ezt a szerzeményt.
1. Enslaved: Norvegr (Vikingligr Veldi – 1994)
Kedvenc vikingjeim nem tudnak hibázni, és ezzel a nótával sem nyúltak mellé, sőőt. Igazi lúdbőrözős dal, ami semmit nem vesztett erejéből.
Reaper
+1
Cynic – Textures