A ’80-as évek közepére a heavy metal/hard rock mozgalom odáig jutott el, hogy a nők a férfiakkal egyenjogú társként „vetették bele magukat a küzdelmekbe”, magyarán, hogy ők is fel akarták hívni magukra a figyelmet. Példának okáért ott volt a The Runaways, Wendy O. Williams (R. I. P.), a Wilson testvérek (Heart), a Girlschool, akiknek hatására, az általuk kitaposott ösvény mentén, további női előadók, női frontemberek által vezetett formációk szökkentek szárba. A teljesség igénye nélkül: Doro Pesch, Jutta Weinhold, Kate De Lombaert, Suzanne „Hearts” Morovic (Deathslayer), vagy Kimberly „Kim” La Chance (Vixen – nem összekeverendő a későbbi csajbandával – később a nevüket Alohá-ra, majd Hawaii-ra változtatták, soraikban egy bizonyos Martin „Marty” Adam Friedmannel).
A ’80-as évek legelején, Kanadából „robbant be” a köztudatba Karen Lynn Greening, akit Lee Aaronként ismertünk meg. Öt évesen kezdett el énekelni, különböző iskolai produkciókban szerepelt, majd tizenöt esztendős korában kérték fel, hogy csatlakozzon egy helyi (Belleville – Ontario) rockegyütteshez, amelyet a tagok, köztük Karen, Lee Aaronnak neveztek el. A tagok véletlenszerű neveket tettek egy kalapba, amelyeket a fiatal zenészek rajzoltak. Az együttes első megtestesülésében énekelt, altszaxofonon és billentyűs hangszereken játszott, és ekkor vette fel a Lee Aaron művésznevet. Tizenhét évesen Aaron autóbalesetet szenvedett. Nem volt szükség műtétre, de eltört az orra, és súlyosan megsérült az arca. Viszont évekkel később a Canadian Musician Magazine tévedésből megszépítette az incidenst Aaron felé, amely teljes arcrekonstrukciót igényelt. A magazin a következő havi számban egy visszavonást nyomtatott.
A művésznő bemutatkozása az 1982-es The Lee Aaron Project volt a Freedom Records égisze alatt (később az Attic adta ki újra), a korongon pedig jól ismert Torontói zenészek kísérték, mint pl. Buzz Shearman énekes (Moxy), Rik Emmett (Triumph), Rick Santers (Santers), John Albani gitárosok, Jack Meli basszusgitáros stb., tehát, egységes, komplett tagságról ez esetben még szó sem volt. Bár az album csak importként volt elérhető az Egyesült Királyságban, Aaron meghívást kapott az 1983. augusztus 27-ei Reading fesztiválra (1982. végén Aaron New Yorkba repült, és félmeztelenül pózolt az OUI férfimagazinnak. A magazin 1983. márciusi számában Aaron szerepelt a borítón és egy interjúban is. Aaron később arra a következtetésre jutott, hogy a magazinnak való pózolás rontotta zenei hitelességét; megbánta a döntést, és a menedzserét, annak nyomását tette felelőssé). Az európai (brit) főpróba mindazonáltal 1983. május 4-én Londonban, a legendás Marquee klubban volt, azonban nem tudta átrepíteni kanadai bandáját, ezért összeállt a brit Sam Thunder együttessel és kevesebb, mint 12 órányi próbát követően álltak színpadra. A folytatás, a Torontói Phase One stúdióban rögzített Metal Queen 1984. február 24.-én látta meg a napvilágot.
Az előző anyagon is szereplő George Bernhardt, John Albani gitárosok, illetve Jack Meli basszusgitáros, a dobokat viszont ketten, Attila Demjén és Frank Russell játszották fel. Frank Russell: „Emlékszem, Bob Conolly hívott, mivel akkoriban Lee Aaront menedzselte, és megkért, hogy jöjjek el a zenekar meghallgatására. Remélte, hogy megszerezheti Gary MacKrackent, a Max Webster egyik korábbi dobosát, de ő (Gary) valami mással volt elfoglalva akkoriban. Végül megkaptam a koncertet és volt egy pár órás próba a bandával, mielőtt elindultunk volna egy kanadai turnéra. Miközben ezt megtettük, megírtuk a Metal Queen albumot, legalábbis az összes alapötletet hozzá, és felvettük, amikor visszatértünk. Úgy hiszem, eredetileg teljes jogú dobosnak szántak engem akkoriban, de miután visszatért Angliából a Reading Fesztiválról, Bob azt mondta, hogy túl öreg vagyok, és a szolgáltatásaimra már nincs szükség, így „felbérelt” egy fiatalabb srácot, aki Attila volt a hátsó borítón feltüntetett és a képen látható dobos. Azt hiszem Engem csak a stúdió dobosának tüntettek fel. Az összes dobszámot én vettem fel a lemezre”.
Ezen kívül az ütős még hozzátette, hogy „ismertem a The Lee Aaron Project lemezt, mert a Buzzsaw zenekar két dala volt rajta, és azt hiszem, ha jól emlékszem, Buzz is szerepelt rajta hogy segítse annak népszerűsítését. Első albumnak megfelelőnek tartottam. Akkoriban még elég fiatal, de elhivatott és jó ember volt. A kanadai zenei élet akkoriban valójában meglehetősen egészséges volt, és mindenféle helyszín volt, ahol élőzenét lehetett játszani. Az olyan bandák, mint a Rush, a Moxy és a Triumph vitathatatlanul az első három helyen szerepeltek abban az időben, és folyamatosan játszottak. Az Anvil, furcsa módon, valójában ugyanazon a helyen próbált, ahol Lee Aaron, mielőtt elindultunk a kanadai turnéra. Itt ismerkedtem meg velük, bár akkoriban is népszerű banda volt, és valószínűleg ők voltak az első heavy metal banda, akiket annak lehetett besorolni. Sokat koncerteztek és sokat utaztak, és emiatt nem láttam őket túl gyakran”. Ahogy említettem, a Reading fesztiválra Aaron „nem tudta magával vinni” saját formációját, viszont úgy tűnik, hogy a bulin Frank dobolt, legalábbis annak idején így nyilatkozott nekem: „Ami a Marquee koncertjét illeti, nem tudtam, hogy a banda nem jutott be oda, de a dalok olyanok voltak, hogy a jó zenészek gyorsan be tudták tanulni és előadni. Az a tény, hogy Sam Thunder jól tudta eljátszani őket, hogy dicséretes kritikákat szerezzen, bizonyítja, hogy a játékosok nagyon jók voltak, és elég jól tudták előadni a dalokat az ilyen típusú kritikákhoz. Akkor még nem voltam tisztában a ténnyel, hogy Sam Thunder támogatta őt odaát és jó nekik, hogy ilyen nagyszerű munkát végeznek. Biztos vagyok benne, hogy a mai napig ez kétségtelenül a legnagyobb koncert, amit játszottam. Találkoztam néhány nagyon klassz muzsikussal a kulisszák mögött, és láttam a Black Sabbath egyedülálló formációját, amelyben Ian Gillian, a Deep Purple, Gezzer Butler, Tony Iommi és a számomra legnagyobb meglepetés, Bev Bevan az ELO-tól dobolt. Nem emlékszem, hányan vettek részt a fesztiválon, de azt hiszem, 80 000 és 100 000 között volt, ami a legtöbb ember volt, akiknek játszottam. Ha az emlékezetem nem csal, a zenekar Kanadából jött haza, és megtudtuk, hogy Angliába hívtak minket a Reading Fesztiválra játszani. A Kerrang Magazine egyik írója magára vállalta, hogy látogatásunk idejére nála maradjunk. A bemutató napja is ugyanaz volt, mint bármilyen más fellépésre készülni, kivéve azt a tényt, hogy óriási volt a tömeg, és ez egy szabadtéri dolog volt, amin szerettem játszani Sok olyan emberrel találkoztam, akikről csak a magazinokban olvastam, ami számomra zseniális volt. Ami a Metal Queen munkálatait illeti: „Amikor Lee-t meghívták játszani a Reading fesztiválra, azt hiszem, az album már elkészült, és az utómunkálatok zajlottak, vagy befejezték a keverést. A Metal Queen albumhoz rögzített összes dalt alapvetően útközben írták, miközben Kanadában turnéztak. Néhány klubban próbáltunk, ahol játszottunk, és a szállodai szobákban írtuk az anyagot. Áttekintettük a szobákban a struktúrákat és a dalokhoz az ötleteket is. Azt hiszem George, akivel még mindig kapcsolatban vagyok, volt az egyetlen, aki ezt felismerte, valójában én segítettem megírni a dalokat, ahogy a lemezen szerepelnek”.
Állítása szerint a felvételek néha problémákba ütköztek. „Nos, onnan, ahol ültem, azt hittem, egész jól mennek. Például a Deceiver felvétele közben volt az a trükkös kis részlet, amikor felpörgött, majd három ütés következett, ami valamilyen okból problémát okozott nekem. Abbahagytam a felvételt, leszálltam a székről, a rakodótérbe mentem, és becsuktam az ajtót. Ezután eleresztettem egy frusztrált és nagyon hangos sikolyt, például „aaaaaaaaaaagghhh”, majd összeszedtem magam, visszamentem a fülkémbe, leültem és azt mondtam, hogy „oké… csináljuk ezt”, és végül feldoboltam De egész életemben fogalmam sem volt, hogy ez a kis rész miért okozott ilyen nehézséget. Nagyon tetszett a Breakdown felvétele, és az egyik kedvenc dalom volt. Nagyon tetszett a groove benne, és az érzés, amikor játszottam. Egy Led Zeppelin dallamra emlékeztetett, amikor felvettük, nem pedig arra, hogy John Bonhamhez próbáltam volna hasonlítani, de csak a játékát tekintve tetszett. Ami, a többi dalt illeti, szerintem mindegyik nagyon jól sikerült, és nem hallottam komolyabb panaszt sem a srácoktól, sem Lee-től, így elég magabiztosnak éreztem a számokat”. Egy biztos, a címadó tétel lett a művésznő védjegye, talán legemblematikusabb, legismertebb nótája. Háttere, hogy a Heavy Metal animációs fantasy film egyik jelenete ihlette, amelyben egy női főszereplő extrém – férfi – erőszakkal válaszol a szexuális zaklatásra. Aaron célja – konkrétan – az volt, hogy megmutassa, a férfierőről és a női gyengeségről alkotott sztereotípiák éppúgy társadalmi kondicionálás, mint a biológiai valóság. Aaron: „A dal soha nem volt önéletrajzi jellegű. Ez egy olyan korszak volt, amikor a nőket tárgyiasították, különösen a hard rock zenében. Reméltem, hogy ez megerősíti a nőket.” Dallamos hard rock/heavy metal keverékként írható le a korong, ugyanakkor van egyfajta epikus, heroikus megközelítése, ahogyan azt a borító is tükrözi. Hibátlannak nem feltétlenül nevezném az alkotást, mert itt-ott becsúszott egy-egy laposabb szerzemény (Breakdown, Shake It Up), ettől függetlenül a végeredmény, még bőven a klasszikus felé tendál.
Vitán felül áll, hogy a Lady of the Darkest Night, a zakatolós tempójú Deceiver, az AOR felé kacsingató Head Above Water kiváló dalok, a lendületes We Will Be Rockin picit a ’60-as évek rock ’n’ rolljára hajaz, míg a Got to Be the One egy lassú, ballada jellegű nóta. Lee hangja – szerintem – Doro Pesch és Jutta Weinhold keresztmetszete, ugyanakkor komoly érzelmi töltetet is visz előadásába. Frank: „A banda második lemeze véleményem szerint kicsit inkább a kereskedelmi oldalról szólt, bár még mindig rockos, és a produkció talán egy kicsit jobb lett/lehetett volna, hogy ezt megerősítse. Ami Lee hangját illeti, határozottan erős volt a hangja, bár azt hittem, hogy az általunk készített anyag nagyon próbára teszi a hangterjedelmét és a tartósságát, és az biztos, hogy „nyers” hangvételű. Határozottan feszesnek, egységesnek tartottam a zenekart, és nagyon profin vezettük elő magunkat”. Ezen kívül hozzáteszi még a dobos, hogy „Szerintem a Metal Queen lemez nagyrészt egységes maradt az általános hangzás tekintetében. Vannak részek, amelyek szerintem fémesebben hangzanak, mint mások. A legjobb példa erre a Deceiver, ami határozottan fémesebb. A lemez többi része szerintem inkább kemény rocknak minősíthető”. Úgy gondolom, hogy a végeredmény alapvetően elkészítőjének elnyerte a tetszését. „A címadó szám szerintem a legerősebb, és ezen a lemezen ez sem kivétel. Nemcsak The Metal Queen néven vált ismertté, de maga a dal is jellegzetes lett számára. A Lady of the Darkest Night, szerintem jó dal, bár másodlagos a Metal Queenhez képest. A Hold Outot is élvezetes volt játszani. A Steal Away Your Love a szöveget és a zenét tekintve elég kemény dal volt, és emlékeim szerint nagyon sokat jelentett magának Lee-nek.
Az egész lemezt nagyon élvezetes élmény volt rögzíteni és hallgatni, szórakoztató volt élőben játszani az összes dalt, és azt hiszem, mindenki számára az volt”. Hozzáteszi még, hogy „Szerintem élvezetes album. Szerintem mindenki nagyszerűen játszott a saját hangszerén, és remélem, hogy amit ezen a lemezen játszottam, az érdekesnek tűnt, és segített abban, hogy az egyes dalok összhangja jobb legyen, vagy legalábbis hallgatható legyen azok számára, akik megvásárolták vagy hallották.” Három kislemezzel (Metal Queen, Shake It Up, We Will Be Rockin’) támogatták meg az anyag promócióját, és ez megdobta az énekesnő ázsióját, ismertségét. Ezt a tényt pedig a dobos is határozottan elismeri, alátámasztja. „Biztos vagyok benne, hogy ez a három single a lemezről nagyban segített Lee rajongótáborának bővítésében. Rengeteg rádiós lehetőséget kapott, és sok interjút adott, ami természetesen soha nem rossz. Azt hiszem, azért ezt a három dalt választották, mert ezeket volt a legkönnyebb befogadni. Néhány másik talán túl sok lett volna a hallgatóknak, és talán túlságosan ellentmondásos is le(hete)tt volna, mint például a Steal Away Your Love, ami a nemi erőszakkal foglalkozott. Szívesen hallottam volna a magam részéről a Deceivert, vagy a Breakdownt, de ez csak én vagyok. Kétségtelen, hogy a lejátszásra kiválasztott dalok minden bizonnyal segítették rajongótáborának bővítését, és nagyon örülök neki, hogy a Lee Aaron név jól ismert Kanadában, és tömegeket vonz, amikor bármilyen koncertet adnak elő. Amikor Torontóba visszajön játszani akkor a hely általában tele van, úgyhogy azt kell mondanom, hogy a zenekar neve még mindig elég nagy. Ő egy nagyszerű ember a színpadon kívül, és nagyon dögös volt, remek humorérzékkel, és azt kell mondanom, hogy nagyon élveztem a zenekarában játszani, és a srácok is nagyszerűek voltak. Lee Aaron minden bizonnyal ígéretes feltörekvő metálénekes és frontember volt abban az időben, különben nem hiszem, hogy az Attic szerződtette volna.
Volt színpadi jelenléte, kisugárzása, és jól érezte magát a közönséggel, akinek játszott, mivel elég szimpatikus volt ahhoz, hogy sok rajongót szerezzen magának, nem beszélve arról, hogy jó megjelenésű nő is”. A címadónak viszont volt egy hátulütője, mi több marketingfogásnak használta fel a menedzsment. A Metal Queen egy mély értelmű, jelentős szám lett volna, azonban a kiadó és a manager másképpen gondolták. A lemezipar „régi iskolájából származó”, áttörést jelentő, image alkotóként ragasztották rá a dalt, teljesen figyelmen kívül hagyva annak metaforikus szubtextusát a folyamatban, és meggyőzték Lee-t, hogy pózoljon a híres felvételen – szőrme ágyékkötő, vad kócos haj és kard – az album borítójához és a dalhoz készült videóhoz. Komoly promóciót, marketinget és stratégiát látott a háttérország. Lee, aki alig hagyta el tinédzserkorát, és nem volt tudatában ennek a megközelítésnek, annak, következményeivel, egyetértett. Lee Aaron Metal Queen szerepében tündökölt; sikeres volt, nagyszabású. És ezzel együtt jött néhány megingathatatlannak tűnő feltételezés, mi szerint Lee Aaron egy heavy metal díva, egy Jägermeistert ivó, keményen bulizós, szexi rocker csaj. A zenei videó lett az új, felkapott médium, és a dal videója gyorsan a tizenéves fiúk fantáziájává vált mindenhol. A női felhatalmazásról szóló nyilatkozatból a fém szex cica tárgyiasításig – művészi szándékainak teljes fordítottja. Egyes hallgatók számára a Metal Queen beárnyékolta későbbi kiadványait, folyamatosan hangsúlyozta az interjúkban – tévének, rádiónak, újságoknak, fanzineknek –, hogy ő nem egy Metal Queen, hogy a dal a női felhatalmazásról szól. De az üzenet ritkán jutott el. A jelentős kereskedelmi siker ellenére kezdte úgy érezni, hogy megfojtották egyes rajongók és a média korlátozott elvárásai. Lee: „Minden hír főcíme a Metal Queen címkét fűzte hozzám és minden show-ban a megrögzött rajongók kis csoportjai együtt énekelték a Metal Queent. Azt gondoltam: „Miért nem engedhetik el az emberek ezt? Nem értem. Fojtogató érzés volt”.
A lemez végül a kanadai RPM (Records, Promotion, Music) listáján a 69. helyig jutott és tartotta ott magát két hétig, de/és világviszonylatban is jól teljesített, az eladásokat illetően. A mai napig aktív Lee Aaron későbbi albumjai még dallamosabb, még változatosabb irányt mutattak, abban viszont egyetérthetünk, hogy legjobb teljesítménye a Fém Királynő.
