Ahogy az undergroundban a thrash, úgy a mainstreamben a glam/hair bandák érték el abszolút népszerűségüket 1989-re. Igazából már nem volt új a nap alatt, forradalmian meghökkentővel sem találkoztunk már nagyon, de azért ki lehetett fogni egy-egy kiemelkedő, figyelemreméltó alkotást.
Maradjunk szigorúan az évszámnál! Ebben az esztendőben nálam kettő album talált be a legjobban dallamos fronton. A Vaintől a No Respect, és a Phantom Blue debütálása. Jelen írásom utóbbit veszi górcső alá. Öt nagyon dögös csaj, nevezetesen Michelle Meldrum-Norum (R.I.P. – 2008 -, John Norum felesége), Nicole Couch gitárosok, Gigi Hangach énekes, Linda McDonald dobos, illetve Debra Armstrong basszusgitáros hívta életre a zenekart Los Angelesben, 1987-ben. Nagyon komoly, érdekes zenei összefonódásokkal, kapcsolatokkal rendelkeztek a lányok ezekben az időkben, lévén Michelle és Nicole a Racer X gitárosainak, Bruce Bouilletnek és Paul Gilbertnek voltak a tanítványai, sőt, Meldrum a Phantom Blue-t megelőzően thrash bandákban (Wargod – ebben a csapatban kezdte pályafutását Gene Hoglan -, Post Mortem, Wreckage) edződött. (Arról nem is beszélve, hogy Michelle egy művészcsaládba született, nagypapája Thomas Hubbard, nagybátyja pedig Elbert Hubbard voltak).
Zenei előéletüket illetően még azt is olvastam, hogy Michelle, Linda, Gigi és Debra különböző projektekben vettek már részt, csak azt nem közölték, hogy melyekben. A Phantom Blue azt a bravúrt hajtotta végre, hogy első és egyetlen női előadókként, megalakulásuk után három hónappal szerződtek le Mike Varney Shrapnel kiadójához. Nem is akárhogyan. Nicole Couch: „Egy nap összefutottam néhány haverommal a GIT-ből. Megkérdezték, hogy mennek a dolgok, és elmondtam, hogy megalakítottam ezt a bandát, és lemezszerződést fogunk kötni a Shrapnel Records-zal. Ez nyilvánvalóan hatalmas hazugság volt, ezért összehoztam a bandát, és mondtam nekik, hogy mielőbb készítsünk egy demót. Los Angelesben volt egy NAMM show, ezért odaadtuk a demó egy példányát Bruce Boullete-nek (Racer X), és könyörögtünk neki, hogy adja át Mike Varney-nak. Eltelt néhány hónap, és még nem hallottunk Mike Varney-ról, így valahogy megkaptuk a telefonszámát, és felhívtam. Megkérdeztem, mi a véleménye a demónkról, és nagyon kedvesen elmagyarázta nekem, hogy nem gondol semmit, mert a kazetta, amit Bruce-nak adtunk, üres volt! Könyörögtem neki, hogy küldünk neki még egyet, így meg is tettük, és a következő telefonhívásunkkor azt mondta, készítsünk felvételt. Nyilvánvalóan nagyon boldogok voltunk. A demót szerencsére senki nem hallotta Mike Varney, valamint a Saturday Morning Brain Damage-t kivéve, amely egy későbbi Phantom Blue albumon jelent meg, miután Michelle, Gigi, Kim és én elhagytuk a bandát. A Shrapnel felvételi költségvetése elegendő volt, és hálás vagyok Mike Varney-nak, hogy meglátta a Phantom Blue-ban rejlő lehetőségeket. Ismételten hálás vagyok Marty Freidmannek és Steve Fontanónak, hogy segítettek összeállítani a dalainkat, és annyi mindent megtanítottak a hangszerelést és a produkciót illetően”.
Hozzátette még Nicole azt is, hogy „a demó teljes rohammunka volt, amelyet kevesebb, mint tizenhárom óra alatt rögzítettünk. A rajta lévő dalok borzalmasak voltak, és örömmel mondhatom, hogy a legtöbb dalnévre nem emlékszem. Az egyiket a Saturday Morning Brain Damage-nek hívták, ami egy instrumentális szerzemény volt. Egy része lenyűgöző, de a többsége nagyon lapos volt. Őszintének kell lennem magamhoz, és azt kell mondanom, hogy kétlem, hogy a demó bárkit is lenyűgözött volna, ha egy csomó srác játszott volna rajta, de az tény, hogy történetesen öt csaj sokkal jobban játszott, mint egy átlagos férfi zenész, nos, nekünk bevált. Amolyan újdonság voltunk. Azt hiszem, ha ez a demó valaha is felbukkanna, és meghallgatnék néhány dalt, valószínűleg hánynék tőle, lehet, hogy te is”. Ezen a ponton tagcsere történt soraikban, ugyanis Debra Armstrongot Kim Nielsen váltotta. Kim: „A demót John Alderete (született Juan Alderete de la Peña – a Racer X basszusgitárosa) adta nekem. Azt javasolta, hogy vegyek részt a zenekar meghallgatásán, és mesélt rólam Michelle-nek, illetve Nicole-nak. A próba alapján azonnal bevettek a zenekarba. Nem tudom, hogy meghallgattak-e valaki mást előttem. Csak azt tudom, hogy a meghallgatásom végén azt mondták, be akarnak venni a zenekarba”.
A Phantom Blue életre hívását illetően, Kim Nielsen érdekes információkat tárt fel nekem, annak idején. „Nem tudok arról, hogy Gigi 1987-ben alapította meg a Phantom Blue-t. Ez nem hangzik helyesen. Egy zenekarban volt Janie Lane-nel (R.I.P.) a Warrant-ból, a Phantom Blue előtt, amikor az ohiói Clevelandben élt. Michelle és Nicole találták ki a Phantom Blue nevet, és azt mondták, ők a zenekar alapítói. Debra Armstrong azelőtt volt a bandában, hogy engem választottak volna, azt hiszem, 1988. januárja és júniusa között. Azt mondták nekem, hogy csak körülbelül 6 hónapig volt a bandában. Az volt a benyomásom, hogy a Phantom Blue 1988. januárjának elejéig még nem létezett”. Egy biztos, a „bringák” felkészülten vonultak 1989. folyamán a Prairie Sun stúdióba (maszterizálás George Horn – Fantasy stúdió), hogy elkészítsék bemutatkozó lemezüket, mégpedig komoly hátszéllel megtámogatva, lévén a produceri teendőkért Steve Fontano, Marty Friedman és Peter Marrino feleltek. Kim: Az összes dalt már megírtuk és feldemóztuk. Készen volt minden nóta, amikor csatlakoztam a bandához. Szóval nem igazán járultam hozzá a dalszerzéshez, kivéve talán egy dalt, ami nem volt az albumon”.
Nicole: „A felvételek nagyon szórakoztatóak voltak. Marty és Steve nagyon türelmesek és segítőkészek voltak. Néha, amikor nem értem el az akaratomat, például hallgatnom kellett azt a szar dobhangzást, amihez ragaszkodtak, de én igazi nagypofájú voltam, és nem tudtam befogni azt, de nem bántam meg, azt hiszem, nem érdemes ezen bánkódni”. A végeredmény 31 percben öltött testet és minden ízében hibátlan, klasszikus lett. Megkockáztatom, férfiakat megszégyenítő és sutba vágó az anyag, egy az egyben maga mögé utasítja a Cinderella, a Poison, a Warrant és a hasonszőrű együttesek alkotásait, köröket ver(ve) azokra. A Racer X kapcsolatokból és Michelle thrash múltjából kifolyólag nagyon pörkölnek a gitárok, zakatolnak a riffek (Going Mad, Never Too Late, Walking Away), parádésak a szólók, feszes, húzós a ritmusszekció, mindezt pedig Gigi Hangach érdes, ráspolyos hangja koronázza meg. A magam részéről maximum a Slow It Downba köthetek bele, ezt a tételt érzem úgy, hogy kilóg a sorból, egy lendületesebb szám szerencsésebb lett volna helyette. A dallamok, a refrének első hallásra kitörölhetetlenül költöznek a hallgató fülébe (Last Shot, Frantic Zone, Fought it Out, Out of Control) és mindenképpen a javukra írandó, hogy a dalokat egyáltalán nem húzták túl, ahogy azt a játékidő is ékesen alátámasztja.
Nicole: „Nos, ne feledd, hogy nekem és Michelle-nek az volt a célunk, hogy, amennyire csak lehetséges, úgy szóljunk, mint a Racer X. Minden dal úgy íródott, hogy legyen benne bőgő, dupla gitárszólam és kemény ének. Őszintének kell lennem, és azt kell mondanom, hogy a dalok az elején szarok voltak. Tényleg nagyon gyengék. Addig nem volt pre-produkciós folyamat, ameddig a dalokat Marty Friedman és Steve Fontano segítségével formába nem öntöttük. Michelle és én sokat tanultunk mindkettőjüktől. Tizenhat és tizenhét évesek voltunk, amikor elkezdtünk írni a Phantom Blue számára. A Shrapnel albumunk előmunkálatai során nagyon fájt a fejem, mert nem tetszett, ahogyan a dalainkat lágyítják. A Going Mad, ami minden idők kedvenc Phantom Blue dalom, érintetlen maradt, és ez boldoggá tett.” Nagyon finoman adagolva bukkannak csak fel billentyűk (Mike Mani, Dan Mablin), míg a háttér vokálokba Jennifer Hall segített be. Egyébiránt, az anyag háromnegyedét, oroszlánrészét Nicole Couch írta meg, csak itt-ott segített be Michelle Meldrum, Marty Friedman és Steve Fontano.
Nicole: „Utáltam dalszövegeket írni az első albumra, mert igazából csak gyors gitárokat akartam játszani és néhány dalnál, például a Frantic Zone-nál, szó szerint elővettem egy szótárt, és találtam benne vagy tíz olyan szót, amelyeket korábban soha nem használtam, és beleszőttem azokat egy dalba, ami szó szerint a semmiről szól, de a gitározás szórakoztató volt. Alapvetően különböző gitárrészekkel kísérleteztünk, amelyeket vagy én, vagy Michelle találunk ki. Korábban egyikünk sem írt dalszöveget vagy dallamot, így ez eltartott egy ideig, és azt hiszem, itt tanultunk a legtöbbet a Steve Fontano-val való együttműködésből. Habár Michelle mindig is szerette a speed és a thrash metalt, akkoriban, amikor elkezdtünk írni, a dallamos gitármunkával foglalkozott. A thrash iránti szeretete nyilvánvaló az albumon, de a jól megírt gitárriff iránti szeretete még nyilvánvalóbb. Példa erre az Out of Control, ezt Michelle írta”. Fontano és Jerry Marquez nevéhez fűződik a power ballada Why Call It Love?, amelytől Nicole egyáltalán nincs, sohasem volt elragadtatva, bár azóta megváltoztatta véleményét. „Őszintén, utáltam azt a kibaszott dalt. Nem akartam, hogy a Phantom Blue ennyire kommersznek tűnjön, de még mindig nagyszerű dal, és a hat éves kisfiam állandóan énekeli nekem, szóval manapság már imádom. Azért is felelős volt, hogy sok embert toborozzon a Phantom Blue köré”. Ehhez Linda McDonald annyit tett hozzá, hogy a klipjét egy szigorúan őrzött börtönben (Carson City – Nevada) forgatták és a Roadrunner volt „érte a felelős”, ők finanszírozták a költségeket, mert a zenekar Európai terjesztői jogait a kiadó birtokolta. A lemezt megtámogatandó, népszerűsítendő pedig egy sikeres turnét bonyolítottak le az öreg kontinensen.
Megítélés kérdése, hogy mennyire jött össze a Phantom Blue-nak az áttörés, illetve lettek ismertek, népszerűek, de az tény, hogy sikerült felhívni magukra a figyelmet, a reflektorfényt magukra irányítani. És nem (csak) azért, mert „dögös pipik” voltak, hanem, mert nagyon jó dalokat írtak. Ettől függetlenül mind Nicole Couch, mind Kim Nielsen jobban preferálták a második korongot, a Built to Performot. Nicole: „Bár sokkal jobban kötődöm a Phantom Blue második albumának dalaihoz, számomra sokkal több gondolat volt bennük, az első korong dalai is nagyon különlegesek számomra. Ahogy korábban is mondtam, a Going Mad a kedvencem, Michelle gitárszólója pedig a Frantic Zone-ban hihetetlen. Az Out of Control remek példája Michelle fantasztikus gitár riffek kiagyalásának képességeinek. A Fought it Out volt az első dal, amit valaha írtam, és az első dal, amit valaha is játszottunk próbán. Én is szeretek szólózni C-dúr hangnemben, és ez volt az egyetlen esélyem az egész albumon”.
Kim: „Nos, akkoriban nagyszerű dalok voltak azok. Nekem személy szerint a második album tetszik a legjobban. Az első alkotás bizonyos szempontból technikaibb, de ez azért van, mert akkoriban zeneileg ott voltunk, tartottunk, és divatosabb volt technikai alapú zenét játszani. Ez a ’80-as évek vége volt, és akkoriban a „minél több, annál jobb” hozzáállás volt jellemző. A ’90-es években változtak meg drasztikusan a dolgok, aztán inkább a jó dalokról és a dalok határain belüli játékról volt szó, nem pedig technikai riffek köré írt dalokról”. Annak idején a nemiség is szóba került, magyarán, segített-e nekik, hogy lánybandaként tűntek fel, egyáltalán, milyen volt a hölgyek megítélése a heavy metal berkein belül. Nicole: „Ha jó a zene, csak ez számítson, akár női, akár férfi együttesről van szó. Szerintem bizonyos női hangok túl gyengék a metálhoz, és ez hülyén hangzik, de a Phantom Blue szerencsés volt, mert ott volt nekünk Gigi, a metál korszak egyik legjobb orgánuma. Az egyetlen dolog, amit valaha is furcsának találtam a nőkben metal körökben, az az, amikor egy nő úgy mozog, mint egy férfi a színpadon, ez egyszerűen természetellenesnek tűnik, furcsán hat. Soha nem gondolkodtam azon, hogy a Warlockhoz vagy a Dokkenhez hasonlítsam a lemezt. Azt hiszem, keményebbek voltunk, mint a Dokken, és egy kicsit dallamosabbak voltunk, mint a Warlock”.
Kim: „Segített a metal világában” – utalva arra, hogy feltűntek a női formációk. „A metal egy nagyon „macsó” típusú zenei „klub” volt. De nem sok nő tartotta magát komoly zenésznek abban az időben. Ezen akartunk változtatni. A világ azóta más lett, és a nőket jobban üdvözlik, becsülik meg, fogadják el a fém világában. Leveleket kaptam tinédzserektől, akik gitározni szeretnének, nőktől és férfiaktól egyaránt, és hallottam néhány új női zenekart, akik azt mondták, hogy hatással voltunk rájuk”. A komplett végeredményről, annak klasszikus (kultikus) voltához, az alábbi gondolatokat fejtette ki Nielsen kisasszony. „Marty segítsége nélkül kevésbé kommersz hangzású lett volna az anyag. Marty kereskedelmileg elérhetőbbé tette. De egy kicsit kommerszebbnek kellett lennie, hogy több ember számára elérhető legyen. Különben a lemez olyan lett volna, amiről még a kutya sem hallott. A lányok mind nagyon jók abban, amit csinálnak (vagy mondjam azt, hogy Michelle nagyon jó volt abban, amit csinált?). De, dalszerzőként a második albumra nőttünk fel. Gyakran ez a helyzet az új, a zeneipar által „bababandáknak” nevezett termékek esetében. Ahogy egyre több tapasztalatot szerzel, egyre jobb leszel, és ez a felvételeiden is látszik. Ez egy jó album volt abban az időben. Visszagondolok néhány dologra a ’80-as évekből, és nevetek, mert a nagy hajaknál és a pop megoldásoknál volt egy kis „sikamlós” faktor, mert akkoriban ez volt a divat. De, ez csak én vagyok. Nem sokat nézek vissza a múltba, és nem hallgatok már annyi ’80-as évek zenéjét. Hajlamos vagyok a jelenre és a jövőre tekinteni, és elfogadom a változást és az új zenét, ami történik. Az egyetlen régi zenekar, amit még hallgatok, azok a még mindig turnézó és időtlenebb zenekarok. De, technikailag ez egy jó album, és megfelelt azoknak az időnek. Jó volt feljátszani. Még mindig büszke vagyok rá. Gondolom, ezt a hallgató döntheti el. Remélem, hogy valaki klasszikusnak tartja, de ez nem igazán az én dolgom. Szép dicséret lenne, ha az embereknek annyira tetszene, hogy klasszikusnak tekintsék”.
Én, mindenesetre ebbe a táborba tartozom, a mai napig előszeretettel és gyakran hallgatom az egyes Phantom Blue-t. Elkövetőik joggal húzhatják ki magukat erre a teljesítményre.
