Ha azt mondom, svéd heavy/power metal, valószínűleg mindenkinek beugrik egy bizonyos megszólalás, zenei irányvonal, amelynek gerincét a lendületes, fogós dallamokra épülő nóták adják. Ezt a sztenderdet formálják aztán a maguk képére – a muzsika progresszívebb, epikusabb vagy éppen folkosabb oldalát kidomborítva – az olyan csapatok, mint a HammerFall, a Sabaton, a Dynazty, a Bloodbound, a Falconer, a The Lightbringer of Sweden, a Brothers of Metal vagy a Tad Morose.
Ez utóbbi bandánál maradva, a Tad Morose-ból 2019-ből kivált gitáros, Kenneth Jonsson kezdetben szólóprojekt keretében képzelte el további pályafutását, ám később mégis új zenekar életre hívása mellett döntött. Ez lett a 2021-ben megalakult Starchaser, amelynek tagságát a kezdetek óta ugyanaz az öt arc – Jonsson mellett Ulrich Carlsson énekes, Örjan Josefsson basszusgitáros, Johan Kullberg dobos és Kay Backlund billentyűs – alkotja. E díszes társaságból a legnagyobb név egyértelműen a HammerFallt és Theriont megjárt, és jelenleg is Wolf-tag Kullberg, míg Backlund a Lion’s Share-nek volt oszlopos tagja.
A 2022-es, a zenekar nevével azonos címet viselő debüt után a mostani a második albumuk, amely az alkotók és kritikusaik szerint is keményebb hangot üt meg, mint elődje. Bár sehol nem olvastam ilyet, a dalok egymásutánját hallgatva olyan érzésem van, mintha azok egy összefüggő történetet mesélnének el. Ezt a feltevést erősíti az anyag elején elhangzó rövid felvezető és a dalok sorát lezáró, másfél perces outró is. Az elsőként felcsendülő, ultradallamos címadó nótát hallva akár legyinthetnénk is, hogy hallottunk már hasonlót: párhuzamként az Orden Ogan, Dynazty, Bloodbound hármas neve ugrik be elsőként, ám az irányzat kedvelőit szerintem így is garantáltan magával ragadja a sztori és az azt elmesélő dalok füzére. A sound lehetne tisztább: az ének mögött szóló hangszeres alap sajnos egy kicsit kusza, kásás.
A Who Am I döngölő középtempójából „gusztustalanul” melodikus refrén szökken szárba, de ez gyakorlatilag mindegyik szerzeményről elmondható: sláger sláger hátán, az erre kevésbé fogékonyak rövid úton dallammérgezést kaphatnak – miközben a relatív keménység sem hiányzik a számokból. Kedvenc nótám az Under the Same Sky, amely talán a legellenállhatatlanabb refrénnel gyűri maga alá a hallgatót. Az ezt követő két nótában (The Broken Empire, War Is a Bad Place for a Good Man) egy kissé visszavesznek a tempóból, ami inkább hátrányára, mint előnyére válik az anyagnak, szerencsére az utolsó teljes értékű nótában, az In a Time of Steelben a zenekar ismét a lendületesebb oldalát domborítja.
Összességében, a Starchaser nem éppen egyediségével hívja fel magára a figyelmet, ezzel együtt az európai heavy/power irányzat kedvelői számára kellemes hallgatnivaló lehet. Erős négyes.
