A zenekar neve az y-ra tett két ponttal együtt is elég hétköznapi; ez alapján simán elment volna mellettem az anyag, az album címe és borítója viszont különleges zenei élményt ígért. A Devin Townsend sci-fi anyagait (Ziltoid) idéző Xenötech and the… egy metal opera, összefüggő történet, amelynek zenei alapját dallamos progresszív thrash képezi, amelyről sokan a Vektor munkásságára asszociálnak. Az összkép azonban annál sokkal eklektikusabb, olyan szinten merít más műfajokból, hogy az már – ha nem is az anarchia, de – a káosz és az őrület határát súrolja, és amelyről nekem két másik banda, az Igorrr és az Avatar lemezeinek ötlettobzódása ugrott be. Az agyas, progresszív thrash nem feltétlenül tartozik a kedvenc irányzataim közé, ám itt olyan szinten érkeznek a meghökkentő témák, hogy az számomra is élvezetes produkcióvá teszi a St. Louis-i csapat alkotását.
Az Anarchÿ név alapvetően két fiatal muzsikust takar: Fionn McAuliffe az ének mellett basszusgitáron játszik, és a számokban itt-ott felbukkanó breakbeat-eknek is ő a felelőse, míg Reese Tiller a gitáron, basszusgitáron és billentyűs hangszereken kívül szitárt is megszólaltat. E formáció mellett mindketten tagjai a thrash metalt játszó, Ex Cathedra nevű bandának is. Az Anarchÿ 2020 óta létezik, és az azóta eltelt időben hőseink igen termékenyek voltak: a Xenötech már a negyedik nagylemezük, plusz három EP-t is megjelentettek – valamennyit önerőből, kizárólag digitális formátumban.
S bár a zenekar magját két zenész alkotja, ez alkalommal minden korábbinál több vendégénekest és -muzsikust sikerült becsalogatniuk magukkal a stúdióba. Fionn orgánuma mellett a dalokban öt további vokalista hangját hallhatjuk, plusz a basszusgitár- és szintiszólamokat sem kizárólag McAuliffe és Tiller játszotta fel.
A lemez dalaiból összeálló történet a távoli jövőben játszódik. Főhőse, Polarity Nelson az emberiség nagykövete, aki azzal a céllal keresi fel a technológiailag fejlett földönkívüli civilizációkat, hogy minden intelligens életet egyetlen entitásban egyesítsen. A borítóról mindez úgy jön le, mintha Jézus igyekezne megtéríteni a Star Wars sorozat szörnyarcú statisztáit… 🙂
Elég komplexen-kaotikusan indul az anyag, mintha a gitárszólamok űrpárbajt vívnának benne, aztán a zajmasszából kiválik a vezérdallam, és onnantól valamennyire átlátható struktúrát kap a rendszer. 🙂 Az ének Kreator-ösen acsarkodó, a frontember hallhatóan több szerepet is alakít, a másodikként elhangzó Vivisection/Salvation-től pedig női ének (Fiona Mackey) is színesíti a megszólalást. Bár éppen ez utóbbi dal a példa az időnkénti belassulásra, a nóták többsége sebes tempóban száguld át a hallgatón. Az A.M.F. a maga tíz és fél percével nemcsak az album egyik leghosszabb, hanem az egyik legjobban felépített szerzeménye is, mindenesetre a refrén és a hozzá tartozó dallamok itt a legfogósabbak. A dal végén McAuliffe már zenei kíséret nélkül préseli ki magából az alábbi sorokat:
„Entangled and enlightened
A new reality
Our liberation echoes
The paragon to be
Amalgamate the living
Organically restrained
Where once our flesh was order
Our minds will come to reign
Methodically transcending
Immured reliquaries
Our liberation echoes
Across the galaxies
Amalgamate the living
Organically restrained
Where once our flesh was order
Our minds will come to reign”
A rá következő Extraterrestrial Collaboration-nek erre is sikerül rátennie egy lapáttal: a csipkésen szaggatott gitártémák idővel neoklasszikus élt vesznek, amit néhány másodpercre breakbeat-ritmusok szakítanak meg, majd maga a szám is ilyen szokatlan levezetéssel ér véget.
Ugyancsak kedvenc dalaim közé tartozik az Entangled/Enlightened, amely (a hét másodperces zárótételt leszámítva) az anyag legrövidebb dala, viszont zeneileg talán a legszínesebb szerzemény: első felének klasszikus zenei ihletettségű dallamai gyanúsan ismerősek, plusz a hangsúlyos basszus- és szintiszólam mellett a szitárt is itt szólaltatják meg először. A nóta a „We are the Universe!” sorral búcsúzik, majd következő számként érkezik a monstre, 12 perces I Am the Universe, amelynek ezoterikus hangulatát ugyancsak az indiai pengetős hangszer alapozza meg, illetve a női ének is itt teljesedhet ki a leginkább. Még gyászinduló, temetési zene is befért a dal számos témája közé, maga a szám pedig egy hangulatos, zongorás/suttogós levezetéssel búcsúzik tőlünk.
A teljes anyag játékideje egy órán belül marad – ennél hosszabb előadás ilyen töménységben talán meg is feküdné a gyomrunkat. Énekdallamok, refrének tekintetében nem sok emlékezetes momentumot tudnék kiemelni, a hangszeres témák közül viszont annál többet. Az első három nóta számomra még egy kissé halványabb, az A.M.F.-mel kezdődően indul vad burjánzásnak a zenei zsenialitás ezerszínű dzsungele. A Vektor zenei világának kedvelői részéről mindenképpen megér egy próbát – szerintem tetszeni fog nekik, amit hallanak. Erős négyes.
