Erős kezdés után…

Nemrégiben megjelent, Másodszülöttek című cikkem (itt olvasható) egyik kommentelője azt írta: a legtöbb zenekarra igaz, hogy a második lemezükre értek be, azzal felülmúlták a debütöt. Elgondolkoztam, hogy tényleg így van-e. Akadnak-e kivételek, amikor egy banda a bemutatkozó albumával olyan magasra teszi maga elé a lécet, hogy azt későbbi pályafutása során már nem tudja megugrani?

Ez a „jobb-gyengébb, illetve legjobb anyag” véleményezés természetesen mindig szubjektív: szerintem a legjobb, szerinted a legjobb, nekem ez tetszik jobban, neked pedig az. Úgyhogy nyugodtan szállj vitába az itt következő kijelentéseimmel – mindkettőnknek igaza van. 🙂

Jöjjön tehát néhány olyan bemutatkozó nagylemez, amelyeknél szerintem alkotóik később sem tudtak jobb anyagot készíteni! A válogatásnál az alábbi játékszabályokat igyekeztem betartani:

1. A csapatnak legyen minimum három-négy lemeze, hiszen egy egyalbumos életmű esetén nem nagy kunszt a debütöt kikiáltani a legjobbnak. 🙂

2. Az együttesnek több lemezét ismerjem, hogy legyen összehasonlítási alapom. Nyilván az lenne a legjobb, ha valamennyit ismerném (az esetek egy részében ez így is van), ám mivel úgyis szubjektív az értékelés, inkább azt mondom, hogy az általam ismert albumok közül a bemutatkozó LP tetszik a legjobban.

3. A debüt egyértelműen legyen jobb, mint az utána következő lemezek. A Mercyful Fate vagy a Grave Digger esetében például ezt nem merném kijelenteni, mert az első két album nagyjából egyformán tetszik.

Nézzük időrendben! Bár a VAN HALEN legnagyobb slágerei az 1984-en kaptak helyet, a zenekar nevét viselő bemutatkozó nagylemezt ikonikusabbnak gondolom, köszönhetően az olyan alapvetéseknek, mint az instrumentális Eruption, kedvenc Van Halen nótám, az Ain’t Talkin’ ’bout Love, az Atomic Punk, a Jamie’s Cryin, az On Fire vagy a The Kinks-feldolgozás You Really Got Me.

Az ANGEL WITCH-nek is az 1980-as Angel Witch a legemblematikusabb albuma. A címadó nóta mellett jó pár emlékezetes témát kapunk itt, kezdve a White Witch-től a Confused-on és a Sweet Danger-en át egészen az Angel of Death-ig.

OZZY OSBOURNE életműve kapcsán részemről teljesen egyértelmű a helyzet: bár sokaknál valószínűleg a No More Tears album az etalon, az 1980-as Blizzard of Ozz egy bivalyerős, gyakorlatilag hibátlan anyag, Randy Rhoads zseniális gitározásával. Nem sorolom: a legnagyobb Ozzy-klasszikusok erre a lemezre születtek. Az énekesben nyilván erős bizonyítási vágy munkált, miután kirakták a Black Sabbathból…

A DIAMOND HEAD nevét a Metallica tette széles körben ismertté, amikor 1984-től kezdve nagy példaképük több dalát is feldolgozták. Az 1980-as Lightning to the Nations hét tételéből négy is erre a sorsra jutott. A csapat újkori teljesítménye is megsüvegelendő, azonban történetükben egyértelműen a debüt a legfényesebben csillogó mérföldkő.

Az ugyancsak a Brit Heavy Metal Új Hullámával indult SATAN-től az Into the Future EP a kedvenc anyagom, ebben a mezőnyben viszont csak a nagylemezek versengenek egymással, és azok összevetéséből egyértelműen az 1983-as Court in the Act jön ki győztesen. Elég csak a Trial by Fire-re gondolni, amelyet a Blind Guardian és a Crystal Viper is feldolgozott, de ez az a Satan-album, amelynek szinte minden száma emlékezetes, fülbemászó szerzemény.

Ugyanez mondható el, sőt, hatványozottabban igaz a W.A.S.P. 1984-es, a zenekar nevével azonos címet viselő albumára, amelynek minden hangja kincs, valamennyi nótája időtlen klasszikus – amiről legutóbb élőben, a közönség reakciói alapján is meggyőződhettem.

A TESTAMENT esetében nem kérdés, hogy – nálam – magasan a The Legacy a csapat legjobb albuma. Ezzel ismertem meg őket, és nem véletlenül tett azonnal a banda rajongójává: az 1987-es korong soundja a földbe döngöl, a dalcsokor pedig nettó slágerparádé.

Hasonló a helyzet az ANNIHILATOR Alice in Hell-jével is: annak idején korszakalkotó anyag volt, s bár a rá következő Never, Neverland is remek album, azért mégiscsak a debüt az alapmű.

Akárcsak a Másodszülöttekben, itt is hadd kacsintsak ki egy pillanatra a grunge-ra: bár az irányzatból nem a PEARL JAM a kedvenc bandám, egyértelmű, hogy az 1991-es Ten – a Nirvana Nevermind-jával és az Alice in Chains Dirt-jével egyetemben – a zsáner egyik alapdarabja, amely egyéni hangulatvilágával rajongók széles körének lelkéhez talált utat. A kettővel későbbi Vitalogy-t is nagyon szeretem, de mégiscsak a Tennel „kezdődött minden”…

Annak idején a MACHINE HEAD 1994-es Burn My Eyes-a is nagyot durrant: a sokszínűvé váló, helyenként ellágyuló műfajt emlékeztette saját gyökereire. A Sepulturával és a Panterával egyetemben Robb Flynnék voltak azok, akik úgy játszottak igazán kemény zenét, hogy közben új színekkel gazdagították a metal palettáját.

A DOWN mellékprojektnek indult, ahhoz képest elég nagyot szólt, főképpen a csapat 1995-ös bemutatkozó albuma, a NOLA. A southern/sludge irányzaton belül a lemez dalai egytől egyig klasszikussá váltak. A folytatás, a Down II: A Bustle in Your Hedgerow… is ígéretes anyag volt, ám „slágeresség” tekintetében már elmaradt elődjétől, és onnantól folyamatosan csökkent a zenekar kohójában lobogó tűz intenzitása.

A klasszikus heavy metal ’90-es évek végén történt visszatérése számos remek, ma is létező csapat karrierjének ágyazott meg. Ráadásul e zenekarok emlékezetes bemutatkozó albumokkal emelték ismét magasra a műfaj zászlaját, és írták be nevüket piros betűkkel a műfaj nagykönyvébe. Azt gondolom, később sem a FREEDOM CALL, sem a SONATA ARCTICA nem tudta felülmúlni akkori önmagát: a Stairway to Fairyland és az Ecliptica is 1999-ben látott napvilágot, és mindkettő szinte kizárólag slágereket tartalmaz. E lemezek folytatásaival is igyekeztem megbarátkozni, de nem tudtam úgy megszeretni őket, mint a debütöket, amelyek máig óriási kedvenceim.

Hirtelen ennyi jutott eszembe; ti tudnátok még említeni olyan bemutatkozó albumokat, amelyek egyértelműen az adott banda legjobbjai?