Másodszülöttek

Azt mondják, egy zenekar életében meghatározó a második nagylemez. A debüt sok esetben hosszú évek rákészülésének, demózgatásának esszenciája, dalai több év alatt születtek, gyűltek össze. A rá következő album azonban már szó szerint sorlemez: az együttes onnantól rááll egy adott tempóra, a nótákat újonnan, viszonylag rövid időn belül írja meg. Számos bandát ismerünk, amelynek később nem sikerült megismételnie a bemutatkozó LP sikerét, felülmúlnia annak színvonalát. Mások viszont éppen a folytatással biztosították be helyüket az elit ligában, igazolták, hogy nem volt véletlen az első nagy durranás. Az alábbiakban néhány ilyen, általam nagyon kedvelt második nagylemezt mutatok be.

Ahogy végigfutottam korai favoritjaim névsorán, az elsők, akiknél ezt a pozitív tendenciát tetten tudtam érni, a ’80-as évek közepén, második felében indult amerikai thrash csapatok voltak. A Slayer, a Megadeth és az Overkill bemutatkozó albumának hangzása – a folytatáshoz képest – még meglehetősen vékony, gyermekded. Második anyagukkal azonban e csapatok rendesen odatették magukat, olyannyira, hogy a Peace Sells… but Who’s Buying? a kedvenc lemezem Mustaine-éktől, és D.D. Verniék vonatkozásában ugyanez igaz a Taking Over-re. A Slayer Hell Awaits-ének esetemben nagyon érdekes története van. Úgy emlékszem, ez volt az első album, amit Arayáéktól teljes egészében megismertem, és nem tetszett, nagyon sokáig nem tudtam mit kezdeni vele. Ha rangsorolnom kell, a csapat első öt albuma közül nálam ez áll az utolsó helyen, viszont már jó ideje, ha Slayert akarok hallgatni, elsőként ezt a lemezt veszem elő: talán éppen azért, mert ez égett belém a legkevésbé, és a mai napig tud újat mondani számomra.

A Death Angel-től – bármennyire is thrash-alapvetés a The Ultra-Violence és pályafutásuk csúcsa az Act III – hozzám a Frolic Through the Park áll a legközelebb. Zseniális, sokszínű anyag, amely a mai napig sűrűn forog nálam, egyszerűen nem tudom megunni.

Bár az Anthrax-től nem a Spreading the Disease a kedvenc albumom, és az Exodustól sem a Pleasures of the Flesh, mindkettő fontos mérföldkő volt e zenekarok életében: míg előbbi csapatnál Joey Belladonna, utóbbinál Zetro Souza mutatkozott be ezeken az LP-ken a thrash közönségének, és maradtak is aztán sokáig a New York-i, illetve a San Franciscó-i banda frontján.

Ha még mindig Amerikában maradunk, és az irányzat második vonalát nézzük, a Sacred Reich-től (The American Way), a Flotsam and Jetsamtól (No Place for Disgrace), a Forbiddentől (Twisted into Form), a Vio-lence-től (Oppressing the Masses) és a Defiance-től (Void Terra Firma) is a második album az abszolút kedvencem, német vonalon az Exumerről (Rising from the Sea) és a Paradoxról (Heresy) mondható el ugyanez, Ausztráliát tekintve pedig a Mortal Sinre (Face of Dispair) igaz ez az állítás.

Ha egy kissé más vizekre evezünk, a Running Wild első, bőrös-láncos-szegecses korszakának két albuma közül a későbbi (Branded and Exiled) a favoritom – más kérdés, hogy a kalóz-éra anyagaihoz képest ez a lemez milyen helyet foglal el. Valószínűleg dobogós: a Death or Glory biztos, és talán a Port Royal is megelőzi. A Steeler-életműből azonban egyértelműen a kissé retró-hangulatú Rulin’ the Earth a kedvencem, ahogy az Ostrogoth-tól is a Too Hot-ot tartom a legjobb anyagnak, és az S.D.I. lemezei közül is a Sign of the Wickedet sorolom az első helyre.

A ’90-es évek elején egy időre engem is beszippantott a grunge. E zsáneren belül nem kérdés, hogy a Nirvana karrierjének csúcsát – nálam is – a Nevermind jelenti, illetve hogy az Alice in Chains a Dirttel írta be a nevét a műfaj halhatatlanjai közé. A Marilyn Manson esetében ugyancsak a második album, az Antichrist Superstar jelenti az életmű csúcsát.

Végezetül, bár nem ez a kedvenc lemezem a Dream Theatertől (hanem az Awake), nyugodtan kijelenthetem, hogy a másodikként megjelent Images and Words kiemelkedő szerepet tölt be Petrucciék munkásságában. Sokak számára ez a legjobb, a tökéletes DT album, másrészt ezen énekelt először James LaBrie, aki a mai napig a zenekar frontembere.

A fentiek természetesen csupán szubjektív állásfoglalások, de azt gondolom, jó pár lemez esetében egyezik a véleményünk. Hirtelen ezek az anyagok jutottak eszembe mint „erős folytatások”. Tudnátok még említeni ilyen ütős második albumokat, amelyek akár a legjobbjai is az adott bandának?