Amikor 2020-ban Fernanda Lira és Luana Dametto dobbantottak a Nervosából, és megalapították a Cryptát, Prika Amaral új tagokat toborzott maga mellé, és azóta két – közös gyökerekkel rendelkező – brazil női halálbrigád igyekszik maga mellé állítani az irányzat kedvelőit.
Ugyanez történt a svéd Thundermother esetében is. Miután az alapító gitárost, Filippa Nässilt faképnél hagyták társai (Guernica Mancini énekes, Mona Lindgren gitáros-basszusgitáros és Emlee Johansson dobos The Gems néven folytatták tovább), a zenekarvezető újjászervezte csapatát: leigazolta Linnéa Vikström Egg énekest, a korábban a csapatban már megfordult Majsan Lindberg basszusgitárost, valamint Joan Massing dobost, és velük jelentette meg az anyazenekar idei, sorrendben harmadik nagylemezét. Amivel nyilván csattanós választ szeretett volna adni a The Gems tavalyi, remekül sikerült Phoenix albumára, bebizonyítva, hogy Manciniék távozásával sem állt meg az élet.
Mivel a Thundermother megszólalását nagyban meghatározta Guernica énekhangja, az egyik fő kérdés az volt, sikerül-e őt egy hasonlóan karakteres, erőteljes orgánummal pótolni. Azt gondolom, sikerült: a korábban a Therionban és a Dynaztyban is vokálozó Linnéa itt végre frontemberként is bizonyíthat, és bár Mancini hangja továbbra is jobban tetszik, Vikströmnek is erős torka van, és magabiztosan hozza az énektémákat.
A másik kérdés, hogy a renegátok távozását követően is születnek-e még fogós témák, emlékezetes nóták a Thundermother műhelyében. A válasz erre is igen: a csapat továbbra is azt a magával ragadó, slágeres, ugyanakkor mégis súlyosan megszólaló, groove-os, gitárcentrikus rock and rollt hozza, amit eddig tőlük megszokhattunk. Ezen a téren egy kicsit talán még túl is lőnek a célon: mintha az új dalok még fülbemászóbbak lennének, mint elődeik. Egy hajszálnyival talán kevesebb lett a klasszikus rock and roll, és – különösen az énektémákban és a vokálokban – erőteljesebben érvényesül egyes ’80-as évekbeli, dallamos metalt játszó amerikai bandák, többek között a Skid Row és a Mötley Crüe hatása.
A nyitó So Close egy lomhán középtempós nóta, a főriffre énekelt nanananá-zással viszont így is sikerül megalapoznia a hangulatot. A Feeling Alright nyitódallamaiban a Scorpions fénykorának legjobb pillanatai, a dal későbbi gitártémáiban pedig a Van Halen egyes megoldásai köszönnek vissza, plusz ennek a dalnak az énekében érdekes, popos hajlításokat is hallunk. A Take the Power már-már punkosan lendületes tétel, az I Left My License in the Future vérpezsdítő dob-basszussal indul, és a Dead or Alive gördülékenységének sem igen lehet ellenállni. Kedvenc refrénem a Dead Or Alive című nótában hangzik el, ebben olvad a legjobban össze az ének, a vokál és a zene, amit egy úúú-s kórussal koronáznak meg. És így dicsőíthetném az összes szerzeményt, külön is kiemelve szinte minden dalban a hatásos vokálokat.
Összességében, bő 33 percben kapunk egy all killer, no filler dalcsokrot, amit némi bátorsággal a Tündérmuter eddigi legjobb lemezeként is aposztrofálhatunk. A The Gems Phoenix-ét is szeretem, és Guernica Mancinit is előrébb sorolom kedvenc énekesnőim listáján, mint Linnéa Vikström Egget, azonban a Dirty & Divine – számomra – eddig az év talán legerősebb alkotása.
