1990-ben kettő „világrengető esemény” rázta meg az európai, ezen belül is a német thrash színteret. Az egyik, hogy Frank „Blackfire” Gosdzik gitáros a Sodomból a Kreatorba „sétált át”, a másik pedig, hogy Marcel „Schmier” Schirmer basszusgitáros/énekest kirúgta soraiból a Destruction. (Utóbbit állítólag azért, mert nem fejlődött a többiekkel egyetemben.) A Sodom Blackfire-t Michael „Micha” Hoffmannal (ex-Assassin) pótolta, míg Schmier utódja André Grieder (Poltergeist) lett. Jól ismerjük a végkifejletet: a Sodom az egyik legjobb albumát (Better Off Dead) jelentette meg, míg a Destructionról (Cracked Brain) inkább ne is beszéljünk. Sohasem felejtem el, hogy 1990. augusztusában a szüleimmel Siófokon nyaraltam, és ott vettem meg kazettán az új Rombolás opuszt, majd miután végigfutott a hanghordozó a rendszeremben, azt hittem kib@sztak velem, rossz anyagot vásároltam meg. Ezzel szemben a Parody of Life.ot már évkezdés után – másodikos középiskolás voltam – gyűjtöttem be, és azonnal elkapott. Most pedig jöjjenek a részletek.
Schmier nem esett kétségbe, hanem villámgyorsan toborozta össze új társait Headhunter név alatt. Nevezett úriemberek ráadásul messze voltak a kezdő, tapasztalatlan szinttől, lévén Jörg Michael dobost és Uwe „Schmuddel” Hoffmann gitárost állította csatasorba maga mellé, őket pedig nem hiszem, hogy bármely metal fanatikusnak be kell(ene) mutatni. Hozzátartozik az igazsághoz, hogy Jörg Michael belépése amolyan last minute akció volt, erről annak idején Schmuddel az alábbiakat nyilatkozta nekem (itt): „A Headhunter megszületése valóban azután történt, hogy Schmiert saját zenekara kirúgta. A Destructionnek és Talonnak ugyanaz volt a menedzsmentje akkoriban, és ahogy a Talon is szétvált, a menedzser (Reiner Hänsel) összehozott minket. Hogy őszinte legyek, mielőtt Schmier bejött a házamban lévő kis stúdiómba, soha egyetlen hangot sem hallottam a Destructiontól. De azon az estén nagyon jól éreztük magunkat, és mialatt Hänsel kávét ivott a szüleimmel (az évek során barátok lettek), krumplisaláta evés és sörözés között megírtuk a Parody of Life című dalt. Megállapítottuk, hogy a „Judas-Priest-szerű” dalírásom és az ő thrash metal hátterének keverése jól működik. Jörg Michael a Parody of Life album felvétele közben csatlakozott a zenekarhoz Brackelben/Hamburgban. Eleinte a német Alex Holzwarth dobolt, de aztán üzleti gondok akadtak a lemezcégével vagy kiadójával (nem emlékszem pontosan), így kellett újra egy dobost találni, aki újra feldobol mindent, bár a basszusgitár, gitár és ének felvételét már befejeztük. Ez nem volt könnyű, de Jörg Michael kiváló munkát végzett. Attól a naptól kezdve Jörg „a fedélzeten volt”. Továbbá, „amúgy nem voltam thrash fanatikus. Biztos nagyon ideges volt. Ez teljesen normális, ha egy általad alapított zenekar kirúg. Azt hiszem, ha ez évekkel később történt volna, amikor Schmiernek már több tapasztalata volt zenészként, ez soha nem lett volna lehetséges. Ez jogilag nem olyan egyszerű, mert Schmier volt az alapító. Nem voltak különleges céljaink a Headhunterrel. Csak kibaszott metalt akartunk csinálni. Hamarosan rájöttünk, hogy Schmiernek és nekem ugyanazok az elképzeléseink, mint rockzenészeknek. Szóval így tökéletesen passzolt… Soha nem beszéltünk második gitárosról. A Headhunter egy klasszikus 3 tagú zenekar volt a kezdetektől fogva. És nincs is jobb egy gitáros számára, mint ilyen formációban lenni ….-😊.”
Tulajdonképpen a lemezre felkerült kilenc nóta a Schmier/Schmuddel páros érdeme, amelyet a bárdista is megerősített a vele készített beszélgetés során. „Igen, ez így van – eltekintve azoktól a kis borítótrükköktől, amelyeket az albumon csináltunk”. Maguk a felvételek nem vettek sok időt igénybe, hiszen csak két hónapot (1990. június – július) töltöttek a Karo stúdióban, Brackelben Kalle Trapp (felvételek és keverés) felügyelete alatt, a produkciós munkálatokból pedig Kalle-n kívül Schmier és Schmuddel is kivette a részét, míg másodhangmérnökként Piet Silk volt jelen. Schmuddel: „Tehát nem igazán beszélhetünk egy sessionről. Az a hiedelem, hogy a zenekarok időkényszer nélkül komponálják a dalaikat a stúdióban, ez maximum a műfaj legkiválóbbjaira vonatkozhat. Mindig jól előkészítettük az anyagainkat. Természetesen volt néhány rész, amit átrendeztünk vagy megváltoztattatunk. De összességében pontosan tudtuk, mit csináltunk ott. Csak így lehet felvenni egy ilyen klassz CD-t, mint a Parody… egy héten belül.” Hozzáfűzte még azt is, hogy „Kalle volt a tulajdonosa ennek a gyönyörű stúdiónak, aki egy nagyon kedves srác. Ő csinálta az összes „napi felvételt”. De akkoriban családja volt, és minden nap este hét-nyolc körül elhagyta a stúdiót. Így éjszaka egy másik sráccal dolgoztunk. Szükségünk volt valakire, aki kibírja, amikor teljes hangerővel a vezérlőteremben állsz, és újra és újra próbálkozol egy-egy szólóval. Ezt Kalle nem bírta volna ki. Néha, amikor Schmierrel és velem egy kicsit beesteledett, hirtelen kinyílt az ajtó. Kalle bejött és azt kiáltotta, hogy „jó reggelt!” És még az ágyban sem voltunk. Ó igen, ezek csodálatos idők voltak!” Schmuddel szavaival élve, rögtön lelövöm a poént. „De kérlek, ne kövesd el azt a hibát, hogy a Destructiont a Headhunterrel hasonlítod össze, ez nem igazán lehetséges. Két különböző banda, két különböző hangzással, dallal és kétféle módon játsszák a metalt. Tehát amikor azt mondom, hogy „igen, egyetértek”, akkor csak azért, mert az általunk írt dalok – természetesen – sokkal inkább az én zenéim voltak, mint Destruction dalok.”
És itt van a döglött kutya elásva. Felépítésüket tekintve kevésbé technikás, sokkal dallamosabb, egyszerűbb megközelítésű nótákban gondolkodott a Headhunter a Destructionnál, a közös nevező kizárólag csak Schmier hangja. Egyfajta thrash/power/heavy metal ötvözet lett a végeredmény, tele kitűnő nótákkal, ehhez képest a Cracked Brain, valóban a fasorban sincs. Eleve a fütyüléssel, bendzsóval, köhögéssel kezdődő címadó tétel már mindent elárul az anyagról, a fogós, azonnal megjegyezhető refrénről „Parody of life, jealousy and different lies” már nem is beszélve. Persze, a Destructionnál is voltak kiváló melódiák (Invisible Force, Bestial Invasion, Curse the Gods, Mad Butcher, Dissatisfied Existence stb.), de ott a körítés volt más. Itt pőrébb, egyszerűbb, amivel az égvilágon semmi gond nem akadt. Mi több: az Ease My Painben rövid akusztikus rész, míg a Plead Guilty-ben zongorabetét hallható. A Destruction maximum csak „mutatóban”, nüanszokban érhető tetten (Kick Over Your Traces, Force of Habit), lassú, málházós részekkel ötvözik a Caught in a Spider’s Webet, illetve a Cursed-öt, a Crack Brained szerintem egyértelmű utalás az „ellenségre”, a záró Trapped in Reality pedig egy (szintén) thrash/power gránát. Az ezekben a nótákban megvalósított ötletek, megoldások összeegyeztethetetlenek, elfogadhatatlanok voltak a Destruction berkein belül, úgyhogy anno a kenyértöréshez szerintem zenei ellentétek is hozzájárultak. Schmuddel: „Számomra ezek a számok inkább speed, mint thrash metal. Ha jól meghallgatod őket, valóban dallamok vannak ezekben a nótákban. Az a vicces, hogy Schmier akkoriban nagyon boldog volt, hogy dallamosabbá tettük a zenénket. És emlékszem arra az időre, amikor a keverőpult mögött ültem, amikor Schmier énekelt. A váltott irányú gombbal közösen hangszereltük a dallamokat, sőt néhány énekharmóniát is.” A lemez címéhez és a zseniális borítóhoz az alábbi kommentet fűzte: „Nos, Schmier egy énekes, akinek üzenete van. És dalszövegeket ír mindenféle társadalmi problémáról és igazságtalanságról. A Parody of Life pedig az, hogy azok az emberek válnak a leghatalmasabbakká, akik teljesen közömbösek a társadalmi igazságosság iránt. A borítón egy zsugorított fej látható, ami egyébként eredetiben egy berlini múzeumban található. Ezt a fejet aláírták és egy csipetnyi „fémmel” fejezték be. A bekötött száj jelként értendő. Nem mindenki mondhatja ki, amit gondol, és ami valójában számít. Ez a „lábnyom-tilalom” ismét nagy népszerűségnek örvend Németországban. Akinek más a véleménye, mint a kormány által képviselt, azt elhallgattatják. Az élet paródiája tehát ma is nagyon aktuális…” Az sem lényegtelen, elhanyagolandó tény, hogy – ellentétben a Destructionnal – a Headhuntert egy multinacionális cég, a Virgin karolta fel, az ő égiszük alatt látott napvilágot 1990. őszén a korong.
Schmuddel: „Ez Reiner Hänsel menedzserünk munkája volt. Ő csinálta az üzletet. Nagyon boldogok voltunk az elején, hogy megkötöttük ezt a nagy üzletet. De néha úgy gondolom, hogy egy kis kiadó sokkal többet segít. A nagy cégek nagy pénzt akarnak keresni. Nagyot és gyorsan. Ha nem adod el, akkor seggbe rúgnak…” Ami a Destructionhoz képest dallamosabb irányba történt lépést illeti, a gitáros még megemlítette, hogy „Az első tény az, hogy Schmier énekhangja a fő oka annak, hogy a Headhunter kicsit úgy hangzik, mint a Destruction. Ez ugyanaz, amiért a Black Sabbath Ronnie James Dióval nagyon Diósan hangzott. Tudod, mire gondolok. De térjünk a zenei oldalra: a Headhunter nagyon egyszerű módon készítette el a dalokat. Schmier lejátszotta a riff ötleteit a basszusgitáron, én pedig próbáltam köré erős akkordozást csinálni, majd lejátszottam az új riffjeimet, Schmier pedig megpróbált valami thrash basszust rakni köré. Schmier riffjei mindig is thrash metalként szóltak, az enyémek mindig a heavy metalt követték. Valódi szándék nélkül hoztunk létre egy másik fajta metalt, amit én személy szerint mindig power metalnak neveztem. Erőteljes, néha nagyon gyors, valahogy dallamos és kemény metál. Természetesen ez a rajongók számára is kemény dolog volt. A klasszikus Destruction rajongók kissé csalódottak lehettek a zenében, mert előremutatóbb, átláthatóbb és egyenesebb megközelítésű volt. De új rajongótábort szereztük, akik a Destructiont mindig túl egyenetlennek találták ahhoz, hogy sötét és túlságosan feszes legyen. Az életben mindig mindent a szexhez vagy az étkezéshez hasonlítok. Ha a csirkét édes gyümölcsökkel és chilivel kombinálod, az nem lesz elég egyetlen chilirajongónak sem. Viszont ez az étel azonban ízleni fog azoknak, akik nem szeretik a chilit.” Ezenkívül azt is elismerte, hogy a melodikus attitűd létrehozásában elévülhetetlen szerepe volt: „Igen, valóban. Mert Schmierre bíztam a verzék sikoltozását, de a kórusnál mindig próbáltam még egy kicsit feltüzelni. Schmier pedig néha meglepődött azon, hogy néhány harmónia vokált énekel a jellegzetes hangjával. A producerrel rájöttünk, hogy Schmiertől még többet lehet követelni. Aztán hirtelen olyan dolgokat énekelt, amelyekről nem tudta, hogy képes rá. Összességében Schmier éneke keveset változott. Még ma is úgy énekel a Destruction lemezeken, mint akkoriban. De tudja, hogy másképp is képes rá. Ezt mutatja meg például a Pänzer együttessel. Szerintem mindig jó, ha a zenészek eltávolodnak a saját stílusuktól és új meglátásokra tesznek szert. Mintha chilit kevernénk édes gyümölcsökkel.” Valamint: „Igen, pontosan ez történt” – utalva arra, hogy a tradicionális heavy metal keveredett a thrash-sel és a power metallal. „És mivel nem sokat változtattunk a zenénk írásmódján, így folytattuk a második, harmadik és még a 2007-es negyedik albumon is. Mint mondtam, úgy gondolom, hogy a mi „kis sikerünk”, különösen Japánban, a stíluskeverésünkön alapult. De – és még egyszer mondom – nem ezt terveztük. Egyszerűen megtörtént, mert a rockzene különböző szegleteiből jöttünk, és ez a tény tette különlegessé a hangzásunkat. Hé, próbáljuk meg a pálinkát narancslimonádéval keverni – talán igazi jó ízt teremtünk…” Miután 1990 is nagyon erősre sikeredett thrash metal fronton, a Headhunternek semmi szégyenkezni valója sem volt a Parody of Life-fal, mert ez az alkotás bizony simán ott volt az adott tárgyév legjobb művei között, magyarán felvette azokkal a versenyt. Sőt, az a meglátásom, hogy a legfanatikusabb Destruction rajongók is többre értékelték, mint az övön aluli ütésként felfogható Cracked Braint.
De, hogy látta mindezt az érintett, mi a véleménye erről: „Ez egy nagyon nehéz kérdés. Tulajdonképpen a zene egészére vonatkozik. Mert ma már semmi sem olyan, mint régen. Nem azt mondom, hogy régen minden jobb volt, de más. Nem volt lehetőségünk fájlokat oda-vissza küldeni. Korábban nem lehetett piszkos riffeket és ütemeket szerkeszteni. A 90-es években a zenekaroknak csak együtt kellett játszaniuk, próbálniuk. Szerintem a zenekaroknak valahogy ezért mindig megvolt a saját hangzásuk. Sajnos ma ez másképp van. Mindenki szinte ugyanazokat a csatlakozókat használhatja. Minden, ami korábban tisztátalan volt, és erről azonosították a zenekar tipikus hangzását, ma javítják. Ma már nincsenek olyan bandák, mint a Rolling Stones vagy a The Ramones. Nagyon unalmasan hangzanának ma „hibamentesen” és „kivasalva”. Számomra a thrash metal mindig is egyfajta punk volt. És a thrash metal és a punk – meg általában a rockzene is – zsigerből jön. Nem megy ki a fejedből! És ez a „zsigerből” valóban eltűnt a ’90-es évek végére. Te Magyarországon tudod a legjobban, hogy egy tisztességes gulyás a bográcsba való, és sokáig kell főzni. De manapság a legtöbben 40 percen belül elkészítik a gulyást a Maggi Fixszel… Szerintem az igazi thrash underground nem szeretett minket annyira. De ez nem volt probléma számomra. Ahogy mondtad, a hangzásunk valóban mai volt és erőteljes. Ma is szeretem.” Ahhoz képest, hogy egy kiváló produkciót tettek le az asztalra, sajnos a kiadó nem állt 100%-osan mögöttük a támogatást, a promóciót tekintve. Schmuddel: „Kevesebbet, mind gondolnád” – utalva arra, hogy mennyi segítséget kaptak. Ahogy mondtam, a nagy cégek neked dolgoznak, ha sok pénzt keresel nekik. Ez azt jelenti: a lemezt a boltokba kell helyezni. Ha jól fogy, akkor azért dolgoznak, hogy még többet adjanak el. Ha nem teljesíted a pénzügyi tervüket, nem támogatnak annyival, mint szeretnéd.Mi is szerettünk volna egy nagyobb piacra jutni, de ez nem létezett a Virginnél. Ez soha nem volt igazi metal kiadó. Így az AFM Recordshoz szerződtünk.” A végeredménnyel a gitáros is elégedett volt, sőt, fejlődését, pályafutását új dimenziókba helyezte. „Egyértelműen. A P. O. F. új korszakot nyitott személyes karrieremben. Még mindig szeretem a lemezt. Spontán és hihetetlenül energikus. Sok zenész rosszat mond a régi felvételeiről. Azt mondják, ma nagyon másképp csinálnék ezt-azt. Én nem. Remek dalok vannak rajta, és hálás vagyok a hihetetlenül forró élményekért, amelyeket Schmierrel és Jörggel szereztem.”
Úgy gondolom, hogy ugyan nem lőtte el az összes puskaporát a Headhunter a Parody of Life-fal, de a későbbi anyagok valamelyest elmaradtak színvonalában tőle. Száz szónak is egy a vége, nálam ez az album örök favorit.
