Arra tippeltem, a közvélekedés – a Cold Lake után – a Vanity / Nemesist tartja a második leggyengébb Celtic Frost-albumnak, és valóban: hatból öt internetes rangsor esetén ez az ábra. Nálam egy kicsit más a helyzet: a napra pontosan 35 éves anyagot a maga idejében ismertem meg, volt időm megszokni, megszeretni, míg a Monotheist csak jóval a megjelenését követően talált rám, és bár elismerem érdemeit, nem áll olyan közel hozzám, mint Thomas Gabriel Fischerék negyedik (ha a Morbid Tales/Emperor’s Return öszvért is LP-nek tekintjük, akkor ötödik) nagylemeze. A másik ok, amiért tetszettek/tetszenek a Vanity / Nemesis dalai, hogy a Cold Lake önmagukat megtagadó, hajmetalos irányváltását követően a svájciak itt igyekeztek visszatérni korábbi önmagukhoz. Persze ha jobban belegondolunk, melyik albumon halljuk az igazi Celtic Frost-ot? A nyers To Mega Therionon? A művészi, itt-ott slágeres Into the Pandemoniumon? A kommersszel kacérkodó Cold Lake-en? A klasszikus heavy metalhoz húzó a Vanity / Nemesisen? Vagy a sötétség mocsarába nyakig merülő Monotheisten? Ezek mind a svájci csapat arcai, és ízlésünktől függően tartjuk tetszetősebbnek egyiket vagy másikat.
A Vanity… felvételeinek még a Thomas Gabriel Fischer (ének, gitár), Ron Marks (gitár), Curt Victor Bryant (basszusgitár) és Stephen Priestly (dob) négyes állt neki, ám a stúdiózás félidejében visszatért a régi harcostárs, Martin Ain basszusgitáros, aki már a dalszerzésből is kivette a részét, ám végül csupán egyetlen nóta basszusrészeit játszotta fel. Mindenesetre a promófotókon és az album borítóján is ő szerepel; Marksnak megköszönték addigi munkáját, Bryant pedig ezt követően gitárra váltott. Priestly és Bryant ugye már a Cold Lake-en is játszott, sőt, a dobos 1983-ban a Celtic Frost-előd Hellhammerben is megfordult.
S ha már a közreműködőknél tartunk, erről a lemezről sem hiányzik a női szólam, amelyet a nyitó The Heart Beneath-ben Tom akkori feleségének, Michelle Villanuevának, öt nótában Uta Gunthernek, két dalban pedig Michele Amarnak köszönhetünk.
Mielőtt a Vanity / Nemesis erényeit méltatnám, kíváncsi voltam: tényleg jól emlékszem-e arra, hogy milyen gyenge lemez a Cold Lake? Egy anyag éppen attól felejthető, hogy utólag gyakorlatilag egy hangot nem tudunk felidézni belőle. Én éppen így vagyok a CL-kel, pedig megjelenését követően nem egyszer és nem kétszer hallgattam. Most újra felfrissítve ilyen irányú élményeimet, azt kell mondanom, az első néhány szám erejéig a Cold Lake is hallgatható, csak éppen nem Celtic Frost, legalábbis az előzmények fényében, egy To Mega Therion és egy Into the Pandemonium után nem mondható annak. A Vanity…-t azért is fogadtam tárt karokkal, mert emlékeztetett arra, amit TGF-éktől korábban szerettem (nyögős énekkezdés, női vokál), plusz a svájciak ismét csak emlékezetes nótákat pakoltak a lemezre. Ha ránézek a dallistára, a The Heart Beneath, a Wine in My Hand (Third from the Sun), a Wings of Solitude és további három-négy cím olvastán is egyből beugrik a refrén vagy a vezérdallam, valamint az az érzés, hogy „igen, én szeretem ezt a bandát és ezeket a szerzeményeket!”
A Vanity / Nemesis zeneileg az előző két album nyomvonalát követi, annyi különbséggel, hogy a Cold Lake-hez képest kevésbé kommersz a megszólalása, a tempói nem annyira táncos-poposak, az Into the Pandemoniummal összevetve pedig hiányzik belőle az avantgárd szellemisége, a merész kísérletezés, a fúvósok, a nagyzenekari díszítések, valamint a női operisztikus ének. Kevésbé sötét és gonosz, mint a To Mega Therion vagy a rá következő album, ugyanakkor azoknál technikásabb, érettebb anyag. Egyes témák, riffek (Wine in My Hand /Third from the Sun/) kissé koszosabbra véve akár a To Mega…-n is helyet kaphattak volna. Igazi gitárszólókat hallunk, és néhány nótában Priestly dobjátéka sem nélkülözi a rafinériát. A Wings of Solitude pedig a női narráció és a refrén plusz felső szólama okán a Pandemoniumról sem lógott volna ki.
A This Island Earth-ről sokáig nem tudtam, hogy feldolgozás, Bryan Ferry dala, amit Toméknak maximálisan sikerült a saját képükre formálniuk: az ének olyan panaszos benne, mint a Pandemonium gyászos hangulatú dalaiban, amit a gitár síró hangjai is megtámogatnak. A dal begyorsulása pedig már csak hab a tortán – egy kifejezetten erős első lemezoldalt zárnak le vele. A folytatás apró pikantériája, hogy a The Restless Seas-zel az előző nóta „Restless as the sea” sorát gondolják tovább. A csapat az A Kiss or a Whisperben pörgeti fel a leginkább a tempót, nem is emlékszem, volt-e korábban ilyen gyors daluk. Plusz a szóló ördögi gitárhangjai is kellemesen csiklandozzák a hallójáratainkat. A Vanity / Nemesis dalkettősből az előbbi felejthető, talán a lemez leghalványabb tétele, utóbbi viszont éppen az ellentéte, egy szépen kimunkált, változatos, fogós szerzemény az epikus megszólalást váltó lendületes tempóval, jó kis riffeléssel, és ismét csak magas második szólammal. Ez az album leghosszabb dala, csaknem nyolcperces játékidejébe sok minden belefért, a végén még egy kis vonósokkal kreált zenei káosz is.
A lemez 1999-es újrakiadására bónuszként egy másik átirat, David Bowie Heroes-a is felkerült. Hangzásában maximálisan illeszkedik az előtte elhangzottakhoz, ezen túl viszont szimpla tölteléknóta, abszolút felesleges darab: nem szolgál emlékezetes témákkal, maximum a francia nyelvű női suttogás jelenthet benne némi kapaszkodót.
Talán ez az album is egyfajta mostohagyermeknek, kakukktojásnak tekinthető a Celtic Frost diszkográfiájában, nekem azonban – egy-két szerzeményét leszámítva – kifejezetten tetszik a Vanity / Nemesis középutassága, egyensúlyozása a művésziesség és a könnyű befogadhatóság között.
