Második nagylemeze, a 2019-es The Poisoner óta követem nyomon a New York-i Sanhedrin munkásságát. Az éppen egy évtizede létező trió a jó értelemben vett kiszámíthatóság mintaképe: felállásuk a kezdetek óta változatlan, és zeneileg sem kell tőlük meghökkentő irányváltásokra számítani. Történetükről, az általuk játszott muzsikáról előző albumuk, a 2022-es Lights On kapcsán is írtam már (itt olvasható), ami lehetővé teszi, hogy ez alkalommal leginkább a banda aktuális anyagára koncentráljak.
Röviden annyit, a Sanhedrin által játszott zene alapját a klasszikus hard rock és heavy metal képezi, amelynek szélsőségeit a doom-os belassulások, illetve a punkos, rock and roll-os felpörgések képezik. Ahogy azt már korábban is írtam, a trió mintha a szép emlékű The Devil’s Blood megüresedett helyét szeretné betölteni. Erica Stoltz hangja mindenekelőtt Farida Lemouchi orgánumát juttatja eszembe, de Leather Leone és a King Witch-es Laura Donnelly énekstílusa is visszaköszön, és persze nem kevés Wendy O. Williams-es attitűd, karcosság is tetten érhető a frontember előadásmódjában.
Ami változás az előző három albumhoz képest, amelyeket Colin Marston segítségével rögzítettek és kevertek, hogy a banda úgy döntött, friss lemezét egy másik producerrel, új környezetben szeretné felvenni. Így kerültek a New York állambeli Woodstockban található, legendás Utopia Bearsville stúdióba, ahol a munkálatokat Matt Brown (Life of Agony, A Pale Horse Named Death) és Jerry Farley (Sick Of It All, Madball) irányította. „Nagyszerű tapasztalatokat szereztünk, és remek eredményeket értünk el, amikor Marstonnal dolgoztunk, de kezdtük érezni Colin stúdiójának korlátait, és ezúttal valami mást akartunk kipróbálni” – árulja el Nathan Honor, a csapat dobosa.
Az együttes abból a stúdióból merített ihletet, ahol több évtizeden keresztül számos klasszikus lemezt készítettek. „Hiszem, hogy tényleg érezni lehet az energiát és a szellemiséget azokon az albumokon, amelyeket azok között a falak között rögzítettek. Ez mindannyiunkat arra inspirált, hogy tegyünk meg mindent, és a legtöbbet hozzuk ki ebből a legendás létesítményből” – mondja Jeremy Sosville gitáros, aki szerint ennek az új megközelítésnek az eredménye egy ütősebb, frissebb, agresszívabb hangzású Sanhedrin lemez lett. „Ez az album tényleg a legjobb felvételeink gyűjteménye, azokat hűen megörökítve, a részletekre is odafigyelve, amelyekről eddig nem is tudtuk, hogy hiányoznak a zenénkből” – teszi hozzá Honor.
Némiképp Slayer-es (South of Heaven-es) felütéssel kezdődik az albumot indító Blind Wolf, amelynek szólója előtt egy remek pörgő riff bizserget meg. Erica Stoltz énekes/basszusgitáros szerint „a vak farkas állati ösztöneink elvesztését szimbolizálja akkor, amikor átvesszük valaki más hitrendszerét.” „Amint a dal elkészült, tudtuk, hogy ezzel kell nyitnunk a lemezt” – mondja Sosville –, mivel remekül megadja az alaphangot ahhoz az utazáshoz, amelyet a hallgató ezzel az albummal megtesz.”
„A heat lightning egy nagyon messziről érkező villám, amelyet néha a tiszta égbolton látunk. Metaforaként használjuk arra, hogy hol látjuk az emberiséget pillanatnyilag az éghajlatváltozással kapcsolatban. Együttesen eltávolodtunk a természettől, és atyáskodó hozzáállást vettünk fel vele szemben, mintha mi irányítanánk – fejtegeti a címadó szám kapcsán a frontember. – Ez volt az egyik első dal, ami erre az albumra elkészült, és az egyik legdinamikusabb szám, amit a banda valaha írt.” És valóban: gyors középtempót, feszességet hallunk, kellemes cinhangokkal.
Az Above the Law punkosan gyors, agresszív darab, és a kiabáló férfikórus is ezt a hatást erősíti. A pattogó ritmusú The Fight of Your Life tisztelgés azok előtt, akiket a zeneiparban lifer-eknek (életfogytosoknak) hívnak. Stoltz szerint a dal a zenélés kényszeréről szól: „Ha rabul ejt ez a szenvedély, többé nem enged el; a zene lesz a vezérlő csillagod, amelyet követsz, ez lesz további létezésed oka.”
A King of Tides-szal a banda doom-osra veszi a tempót. A kezdetben filmzeneszerű muzsika megadja az alaphangot az Újvilágban partot érő puritán vallási fanatikusok történetéhez. „Félnek leszállni a hajóról, mert azok, akik ott élnek, hangos harci kiáltásokkal fogadják őket – meséli Stoltz. – A puritánok elméjében mindez egy sátáni találkozásként jelenik meg.” A dal egy epikus szólóban tetőzik, amely Sosville szerint egyik legbüszkébb pillanata szólógitárosként.
A Franklin County Line a lemez leggyorsabb dala, amelyet Sosville szülővárosa és annak környéke, New York állam északi része ihletett. A gitáros így mesél a szám keletkezésének körülményeiről: „Erica és Nathan eljöttek hozzám, hogy új nótákon dolgozzunk. Írtunk egy dalt, amelyet a helyi amish lakosság ihletett, de egy szemtelen csavar is van benne.” Itt sokadszorra figyelek fel Sosville játékára, aki a ritmus-alapozásból remekül vált szabadon szárnyaló, vad szólókra.
A Let’s Spill Some Blood című dallal a banda szellősebb hard rock dübörgésre vált. A dalszöveg a szerzők azon véleményét tükrözi, hogy milyen szerencsés a fajunk, hogy a legtöbb ember az igazságot keresi, nem pedig a bosszút. „A hatalom folyosóinak homályában sötét erők bujkálnak, amelyek úgy tesznek, mintha jó erők lennének; ez a dal azonban a nevükön nevezi őket, a hallgatót pedig arra ösztönzi, hogy álljon fel, és harcoljon az igazáért” – mondja Stoltz. A verze alatti gitárriff hipnotikusan ismétlődik újra és újra, Sosville szerint a történelem bizonyos eseményeinek ismétlődését szimbolizálja.
Erica talán a High Threshold for Pain-ben énekel a legkeményebben, amire Jeremy acsarkodó háttérszólama is nagyban ráerősít. A záró, több mint hétperces When the Will Becomes the Chain pedig a lemez egyik csúcspontja, izgalmasan színes, összetett kompozíció. Hipnotikus ritmussal, csörgőhangokkal indul a szeánsz, a Stoltz és Sosville által közösen énekelt refrén hatásosan sulykolja a dal fő mondanivalóját:
„Swallow the Sword
From hilt to blade
Pride is a whore
When the will becomes the chain
Walk out the door
Give it to the flame
Pride is a whore
When the will becomes the chain”
Azaz:
„A markolattól a pengéig
nyeld le a kardot.
A büszkeség egy kurva,
amikor az akaratból lánc lesz.
Menj ki az ajtón,
Add a lángnak a büszkeséged,
ami egy kurva,
amikor az akaratból lánc lesz.”
A basszus mormogása cinjátékkal és vékony gitárhanggal párosul, majd a meditatív hangulatból egy eksztatikus, elszálló gitárszóló burjánzik elő.
„Ez az album a nehéz időkben való kitartásnak, a zenén keresztüli barátságnak és annak a megingathatatlan vágynak a szimbóluma, hogy együtt a lehető legjobb munkát tegyük le az asztalra – összegez Sosville. – Egy évtizednyi zenekari lét után büszkék vagyunk arra, hogy hangzásilag és zeneileg is új területeket fedezünk fel. Reméljük, hogy azok is, aki hallgatják az új dalokat, érezni fogják a mögöttük meghúzódó őszinteséget és odaadást.”
A Heat Lightning-on talán nincs akkora sláger, mint amekkora nóta – számomra – az előző lemez Lost at Sea-je volt, ám az idei albumot összességében mégis fogósabbnak, egyenletesen magasabb színvonalúnak, a Sanhedrin eddigi legérettebb anyagának gondolom. A legfrissebb Hammerworld-ben éppen az új Epica lemez kritikáját olvastam, miközben Sanhedrin szólt a fejhallgatómban, és arra gondoltam: egyáltalán nem vágyom a szimfonikus metal szoprán énekhangjaira, ebben a műfajban éppen az olyan orgánumokat csípem, mint amilyen Erica Stoltzé. Úgyhogy sokáig éljen a Sanhedrin! Erős négyes.
