Nem tudom, hogy valóban így van-e, de szeretném hinni, hogy Európában elsőként mi, a Rattle Inc. hasábjain írtunk az Új-zélandi maori metalosokról. 2017-ben egzotikus zenék után kutattam a neten, és így bukkantam a YouTube-on az Alien Weaponry néhány dalára. Interjút is készítettem velük (itt olvasható), és szurkoltam nekik, hogy az óceániai régión túli közönség is legyen vevő a muzsikájukra, és hogy egyszer élőben is láthassam, hallhassam őket. A rá következő évben jelent meg bemutatkozó nagylemezük, a Tū, amelyre olyan slágernóták kerültek fel, mint a Rū Ana Te Whenua, a Raupatu vagy az Urutaa. A folytatás, a 2021-es Tangaroa nem gyakorolt rám olyan mély benyomást, mint elődje; magamban elkönyveltem, hogy ebben a zenében ennyi van, innentől – hacsak nem találnak ki valami radikálisan újat – már minden csak ismétlés, önmaguk halvány másolata lesz.
Kétszer láttam őket élőben, és legutóbb, itt, Phoenixben már harmadik nagylemezükről is játszottak egy nótát, a Mau Mokót, amiből arra következtettem, hogy az új lemez dalai melodikusabbak lesznek, mint az általam addig ismert szerzemények. És így is van: az anyag dallamosabb, befogadhatóbb, érettebb, mint a csapat előző albumai. Lewis (de Jong) hangja mélyebbé, sokszínűbbé vált, ami nem meglepő, hiszen az első lemez idején még csupán tizenéves frontember mára felnőtt férfivé vált. A dalok felváltva szólalnak meg angol, illetve maori nyelven, utóbbiakban a tradicionális zenei motívumok (ritmusok, kórusok, hakás kiáltások) is erősítik az etno-hatást. És igen, a srácok egyre inkább birtokában vannak a jó nóták írása képességének. A Rū Ana Te Whenuához mérhető adu ászt ezen az albumon sem hallok, de érzem és élvezem a változatosságot, amitől az AW zenéje több lesz, mint szimpla groove metal dalcsokor. Nekem inkább a maori hatásokat mutató nóták jönnek be, de a nyitó Crown-t vagy a 1000 Friends-et is a kedvenceim közé sorolom.
Az új évtizedbe fordulva a banda felállása is megszilárdult: a mostani már a második olyan lemez, amelyen az alapító testvérpár, az énekes-gitáros Lewis és a dobos Henry de Jong mellett a basszusgitáros Tūranga Morgan-Edmonds játékát halljuk. A Taniwha című szerzeményben pedig nem kisebb név vendégszerepel, mint a Lamb of God-torok Randy Blythe. Utóbbi énekes hozza a durvább, mélyebb témákat, ám ez az együttműködés – számomra – nem szül katartikus, felejthetetlen pillanatokat. Nem így a Blackened Sky, amelyben egy meghökkentő, a triótól szokatlanul dallamos refrént hallunk. A jövőben szívesen vennék tőlük több ilyet! Az utolsó előttiként elhangzó Ponaturiban pedig nemcsak férfi narráció gazdagítja az összhatást, hanem egy remek riff is emeli a nóta színvonalát.
Az Alien Weaponry-nak, azt gondolom, sikerült megújulnia, friss életjeleket mutatnia, és ezzel ismét felkeltenie maga iránt az érdeklődésemet, visszaszereznie belé vetett bizalmamat. Csak így tovább, srácok, várom a negyedik nagylemezt!
Coly
Colyhoz hasonlóan én is már a kezdetek óta követem a srácok útját, és kisebb-nagyobb kritikai felhangjaimtól függetlenül újkori kedvenceimmé váltak. Az első albumuk gyermekbetegségei ellenére abszolúte újrahallgatóssá vált, és a Tangaroa (kritikám itt olvasható róla ) is kivívta a helyét a zenei polcomon, így kíváncsian vártam én is, hogy mit alkotnak a négy év alatt.
Nos, kicsit felemásat. Az album többszöri meghallgatás után is élvezetes volt, valahogy úgy érzem, mintha összeállt volna a banda. Kiforrottabb nóták, tisztább hangzás, és egyedi stílus. Ezek mind pipa, valahogy mégsem érzem annyira emlékezetesnek az összképet, amit még az előző korongon is megtaláltam. Vannak nagyon erős nóták az albumon, mint például a nem véletlenül klipet kapó Mau Moko – ami szerintem a banda „zenei testamentuma” is lehetne. Minden elem benne van, ami igazán jellemző rájuk. Az egyre kiforrottabb és a hangjával egyre jobban játszó Lewis de Jong, maori elemek, kicsit erősebb riffekkel nyitó nóta, határozottabb bassz-támogatással. De persze visszatérve az erősebb nótákra, szintén érdemes külön kiemelni a nyitó The Crown-t is. Az első riffek után rögtön egyértelművé vált számomra, hogy radikális változásra ne számítsak, marad a nagyon tiszta, kicsit nu-metalos hangzás, jó adag újhullámos thrash-sel vegyítve, amit a szintén kiváló nóta, az 1000 Friends követ. Mindegyik hamisítatlan AW nóta, talán ezért is érzem kicsit idegennek a metallicás ízű Hanging by a Thread és a Myself to Blame számokat, hiába élvezetes mindkettő ugyanúgy.
De, hogy ne kivételezzek az angol nótákkal, a Mau Moko mellett a Tama-Nui-Te-Rá, a címadó nóta – aki tulajdonképpen a Nap megszemélyesítője a maori mitológiában, ezzel is folytatva a szisztémát a Tangaroa után – is magasan kiemelkedik a többi közül. Itt is fogós riffeket és gyors ütemet kapunk, a belecsempézett kis misztikum csak dob rajta.
Mert igen, szerencsére megőrizték anyanyelvük használatát is, hiába látjuk továbbra is, hogy az ilyen bandák előbb-utóbb engednek a ’48-ból (még náluk is megeshet…), és a nagyobb közönség és hírnévért cserébe angolra váltanak át végleg, és ez nagyon is jól áll nekik. Hogy miért is? Mert talán náluk érződik a legjobban, hogy ez nem szimpla máz, menőség akar lenni, hanem identitásuk, zenei elhivatottságuk része is, és láthatjuk-hallhatjuk is, hogy ezt nagyon jól be is tudják építeni a zenéjükbe. Ezek a nóták a legerősebbek, jobban felépítettek ezen az albumon is, és talán jobban el is tudják takarni azok hibáit.
Összességében az AW mégis jó albumot tett le. Olyan erős nótákat azért nem találtam, amik évek múltával is beleégnének az agyamba (mint a Tű albumról), de a színvonal, az összeforrottság egyértelműen egy újabb lépés a zenekarnál, és ezt a fejlődést az eddigiek alapján nem is tervezik a manapság szokásos extrémitással, vagy death-esebb hangzással feltölteni. Megvan a saját stílusuk, a jól felismerhető hangzásuk, és a zenei kerete(i)ken belül jól lavíroznak.
Még mindig az első albumot érzem a három közül a legjobbnak, de nem is a Tangaroa koppintása vagy továbbvitele lett a Te Rá, a hagyományosabb metalzene kedvelőinek mindenképpen csak ajánlani tudom
Reaper