A kaszinók városa nem a metal fellegvára, viszont eléggé központi helyen van ahhoz, hogy a legtöbb zenekar délnyugati, nyugati parti turnéján beiktassák köztes állomásnak. Ilyen téren semmilyen tervem vagy elvárásom nem volt vele kapcsolatban, mindössze annyit tudtam róla, hogy itt van a Ceasars Palace, amelyet egyik fiatalkori kedvencem, a brit prog rock supergroup U.K. is megénekelt Ceasar’s Palace Blues című dalában.
A többi, amit láttam, aktualitás volt, rockzenekarok közelgő Las Vegas-i fellépésének reklámja. A városból északkelet felé tartva pedig egy AC/DC tribute banda mikrobuszát előztük meg. Ördögvilláztam egyet a sofőrnek, ő pedig jóleső bólintással vette tudomásul a szimpátiámat.
Bő egy héttel később – életünkben először – San Franciscóba, a Bay Area-i thrash fővárosába utaztunk. Abban nem reménykedtem, hogy összefutok az utcán James Hetfield-del, Chuck Billy-vel vagy Gary Holttal, és mivel csupán szűk négy napunk volt ezen óceánparti metropoliszra, a belvárostól távol eső területekre sem jutottunk el. Így kimaradt Paul Baloff végső nyughelye El Cerritóban, Cliff Burton emléktáblája Castro Valley-ben, és a Berkeley-i Rasputin lemezbolt is.
Nem metalkodni mentem SF-ba, azonban ilyen szemmel (is) jártam a várost. A Columbus Avenue és a Broadway kereszteződésében, az egyik zebra előtti járdaszakaszon egy fém emlékplakettet találunk, amelyet Cliff Burton emlékének szenteltek. Haight-Ashbury hippinegyedében ma is áll az az épület, ahol a korszakos gitárzseni, Jimi Hendrix lakott a ’60-as évek elején. A házat később – Red House című dala által inspirálva – az ő emlékére festették vörösre. Természetesen San Franciscóban is találunk Hard Rock Cafét, és azon már meg sem lepődöm, hogy egyik kedvenc épületemben a Zoetrope kávézó működik (ismerünk ugye egy ilyen nevű amerikai speed-thrash bandát a ’80-as, ’90-es évekből). Augusztusi fesztiválunkra hangolódva pedig természetesen az igazi Alcatrazt sem hagyhattam ki a négynapos programból.
