35 évvel ezelőtt, éppen ezen a napon látott napvilágot a Flotsam and Jetsam harmadik nagylemeze, amellyel – sajnos – kezdetét vette a zenekar csaknem negyedszázados mélyrepülése. Először óvatosabban akartam fogalmazni, mert kétségtelen, hogy ez volt az az anyag, amely eltávolított tőlük, és a 2016-os „reset” albumig nem is hallgattam tőlük semmit. De megnéztem a Metal Archives értékeléseit is, amelyek egybecsengenek a saját véleményemmel: míg az első két Flotsam korong átlagosan 93 százalékos értékelést kapott, a When the Storm… népszerűsége – a maga 68 százalékával – messze elmaradt ezektől. Ez a mutató a későbbiekben is mindvégig 80, de még inkább 70 százalék alatt maradt (a mélypontot a 2012-es Ugly Noise jelentette a maga 46 százalékos átlagpontszámával), és csak a már említett 2016-os lemez, a Flotsam and Jetsam (83 százalék) megjelenését követően nőtt meg ismét a csapat ázsiója, amely nívót azóta is sikerül tartaniuk. De más médiumok sem túl elnézőek ezzel az albummal: például a metalkingdom.net rangsorában is csupán az Ugly Noise múlja alul a When the Storm…-ot.
A zenekar még Jason Newsteddel készített egy remek bemutatkozó albumot (Doomsday for the Deceiver, 1986), majd egy hasonlóan erős folytatást az időközben a Metallicába távozó basszusgitáros nélkül (No Place for Disgrace, 1988). A When the Storm…-ot is ugyanaz a felállás (Eric A.K. énekes, Michael Gilbert és Edward Carlson gitárosok, Troy Gregory basszusgitáros és Kelly David-Smith dobos) készítette, mint elődjét, és mégis: ég és föld a különbség a kettő között. Mi változott? Először is a „háttérszemélyzet”. Míg a No Place… esetében a felvételeket Bill Metoyer (D.R.I., Hirax, Sacred Reich, Slayer stb.) felügyelte, az anyagot Michael Wagener (Accept, Raven, Megadeth, Metallica stb.) keverte, és George Marino (Anthrax, Dio, Iron Maiden, Metallica stb.) maszterizálta, a When the Storm… dalainak rögzítésekor a nem kevésbé neves Alex Perialas (Anthrax, M.O.D., Overkill, Testament stb.) ült a keverőasztal mögött, az utómunkálatokat pedig Tom Coyne (Agent Steel, Overkill, Testament stb.) végezte. Mivel mindkét stáb otthon volt a thrash metal berkeiben, a soundban nem kellett volna ekkora különbségnek lennie, és mégis: a When the Storm… borzasztóan szól. Az ének és a dob aránytalanul előtérbe lett tolva, az anyag szárazon, kopogósan szól, s emiatt sokszor úgy tűnik, mintha a mély hangok és az egyik gitár is hiányozna a hangképből.
A változás azzal is összefüggésben állhat, hogy kiadója, az Elektra a No Place… megjelenését követően, ki tudja, miért, de dobta a csapatot, amelyet ezt követően az MCA Records vett a szárnyai alá, ahol esetleg nem volt annyi pénz szakemberekre, stúdióra, mint az Elektránál. Kapkodás, csalódottság, motiválatlanság – mindezek szerepet játszhattak abban, hogy a When the Storm… egy helyenként összecsapottnak tűnő, ötletszegényebb alkotás lett, mint elődje. Nekem azonban így is rokonszenves az anyag. Annak idején csalódást éreztem a megjelenésekor, viszont mégiscsak egy olyan csapat nótáit hallottam, amelyet szerettem. Egy kicsit úgy vagyok vele, mint a Metallica St. Angerével: a pocsék hangzás ellenére is érzem a potenciált a dalokban. És mint a Living Death Worlds Neuroses-ével: nagyon más, sokkal kommerszebb anyag lett, mint a zenekar korábbi alapvetései, ám talán pont emiatt dallamosabb, könnyebben befogadható, szórakoztató alkotás a WN és a WtSCD is. Az ötlettelenség mindenekelőtt a repetitív sorokban, refrénekben mutatkozik meg, azonban így is bőven hallunk értékelhető témákat, a gyenge megszólalással együtt is erős nótákat.
Ilyen mindjárt a nyitó, Overkill-esen erőteljes basszust hadrendbe állító The Master Sleeps, amelyben egy remek, száguldó, ám többször is megtorpanó szólót hallunk Gilbertéktől. Ugyanilyen izgalmas a dal befejezése is a dübörgő dobbal és A.K. sátáni „The Master Sleeps” záró sorával.
A lemez második izgalmas szerzeménye a Suffer the Masses, amely rádióállomások egymásba olvadó hangjaival indul, majd ebből kacskaringózik elő a zene, először a dobritmus és a viccessé, dadogóssá szaggatott szöveg, majd a döngölő gitárritmus. Az egyszerű, ám fogós refrén és a gitárdallam, a dal struktúrája szerves egészet alkot – talán ez a lemez legérettebb dala.
Amit még az anyag erősebb nótái közé sorolok, az a Scars, amely alapjáraton egy nagy csapkodás, viszont a gördülékeny refrént egy tördelt riff vezeti fel, és a szóló végén is van olyan dallam, amelybe bele tud kapaszkodni a hallgató (és maga a zenekar). Ezek azok a dalok, amelyeket ennyi év távlatából is bármikor fel tudok idézni.
De nézzük a mérleg másik serpenyőjét is, amelybe a kelleténél több ballaszt került! Ígéretes lírával indul a Burned Device, amely alapján a dal bármelyik korábbi lemezen helyet kaphatott volna, ám sajnos egy, a vártnál kevésbé izgalmas nóta kerekedik belőle. Jó a tempóváltás, a felgyorsulás, de ennyivel ki is ürítették az eszköztárat. A Deviation elején egy rafinált, kitekert riff-fel adják meg az alaphangot, és a közepén is kapunk egy hasonlóan izgalmas gitártémát, ezeket leszámítva azonban itt is középszerűségbe fullad a produkció. Az October Thorns is mindössze egyetlen gitárdallammal hívja fel magára néhány pillanat erejéig a figyelmet, egyébként ez is a lemez felejthető nótáinak számát gyarapítja. A No More Fun Mordred-esen fifikás basszusfutammal indít, aztán gyorsan érdektelenségbe fullad; olyan érzésem van, mintha csak helykitöltőnek tették volna fel a lemezre. Az „I don’t know why, I wonder why” sorok ismételgetése pedig már az elviselhetőség határát súrolja. A 6, Six, VI-be metallicás szólót csempésztek, és a Greed is jól dübörög az elején.
Kétségtelen, hogy még a nem igazán fogós nóták mögött is ott van a magas szintű hangszeres tudás – nem is tudom, mi hiányzik ahhoz, hogy igazán jó dalokat halljunk, talán az igazán ütős énektémák. Milyen fokú fantáziátlanság kell például ahhoz, hogy egy, a szervkereskedelemről szóló dalnak olyan címet adjanak, amelyet a tagok keresztnevének kezdőbetűi alkotnak (E.M.T.E.K.)! A 25 másodperces K.A.B. (Kill All Bastards) pedig már csak hab a tortán, feszültségoldó bohóckodás az előadás végén.
Számomra annak idején, egy No Place… után, ami ma is a kedvenc Flotsam and Jetsam albumom, kiábrándító volt a When the Storm… dalait hallgatni. Le is szálltam a csapat hajójáról, amit – a rá következő nagylemezt, az 1992-es Cuatrót utólag meghallgatva – egyáltalán nem bánok. A basszusgitáros Troy Gregorynak is itt lett elege a többiekkel való közös munkából, akik a ’90-es évek ínséges időszakában is tovább húzták a banda szekerét. Egy pillanatnyi szünetet sem tartva, sorra jelentették meg lemezeiket, és a sokak által mélypontnak tartott Ugly Noise után szerencsére valami átkattant bennük: újra olyan anyagokat sikerült kiadniuk, amelyekre büszkék lehetnek, s amelyek alapján azt mondhatjuk, hogy szinte kezdeti dicsfényében tündököl a banda. Sikerült helyrehozniuk a sok évtizeddel ezelőtti kisiklást, és már-már olyan magasan jegyzik őket, ahogy azt tudásuk és szorgalmuk alapján megérdemlik. Más kérdés, hogy hol tartanának most, kikkel emlegetnék őket egy lapon, ha a No Place… után egy ahhoz hasonlóan erős anyaggal álltak volna elő.
