Korábban fontolgattam, hogy összeállítok egy szubjektív Candlemass-albumrangsort, ám végül letettem róla, mert bár a svéd doom legenda összes lemezét ismerem, viszonylag friss (ráadásul egyoldalú) szerelem a miénk: csupán néhány éve szereztem be a teljes diszkográfiát, és jó pár anyag van, amelyben nem mélyültem el annyira, hogy emlékezetből véleményt tudjak mondani róla. Gyakorlatilag újra, alaposabban el kellett volna mélyednem az életműben, amire nem volt kapacitásom.
Amit viszont így is el tudok mondani, hogy bár a csapat első korszakának albumait – a debütöt és a Messiah Marcolin nevével fémjelzett Nightfall–Ancient Dreams–Tales of Creation hármast – illik a legmagasabb polcra helyezni, nekem nem ezek a lemezek a favoritjaim, hanem az ezredfordulót követően született alkotások, mindenekelőtt a zenekar nevét viselő, éppen ma húszéves anyag. És milyen furcsa, hogy bár nem Marcolint mondanám a kedvenc Candlemass-énekesemnek (sokkal inkább Robert Lowe-ot), mégis, a 2005-ös albummal az ő újbóli visszatérését ünnepelte a banda (mint utóbb kiderült, korai volt az örömük, hiszen a frontember a lemez megjelenését követően végleg távozott a zenekarból).
Az anyagot az együttes klasszikus felállása jegyezte: Marcolin mellett az a négy hangszeres, akiket jelenleg is ott találunk a Candlemass csapatában, azaz Leif Edling basszusgitáros, Lars Johansson szóló- és Mappe Björkman ritmusgitáros, valamint Jan Lindh dobos.
A lendületes indulást követően a ’90-es évek az útkeresés időszaka volt a zenekar életében, majd az ezredfordulót követően rátaláltak arra a vonalra, amelyhez az énekescserékkel együtt, azóta is hűek maradtak. Nyilván a szubjektivitás mondatja velem, de Edling mintha egyre jobb nótákat kezdett volna írni (ennek ellentmondani látszik, hogy a kritikusok messze nem fogadták olyan egyöntetű lelkesedéssel az utolsó négy-öt albumot, mint a ’80-as években született klasszikusokat).
De nézzük, milyen muzsikát rejt a „sorsfordító” 2005-ös alkotás! Egy lendületes, Trouble-osan zakatoló nótával, az anyag egyik legjobbjával indítanak (Black Dwarf); na, ez nem az a vontatott doom, amitől egyből elfordulnak a metal egyéb irányzatainak kedvelői. A nóta vaskosan dübörög, ugyanakkor minden ízében dallamos. A Seven Silver Keys gyászosabb, vonszolós tempóban viszi tovább az események fonalát; itt is remek énektémákat, a gitártól pedig rafinált alapriffet (háttérdallamot) hallunk, miközben a billentyűs hangszer is feltűnik a színen. Az Assassin of the Light kezdeti ugrálós tempója zeneileg tovább színesíti az amúgy sem fakó képet, majd a nóta a középső harmadában Black Sabbath-osan belassul.
Az epikus Copernicus az anyag addigi legvisszafogottabb szerzeménye, amely sejtelmesen, fenyegetően lopakodó basszussal lép színre, majd Björkman lomha gitártémákat pakol Marcolin nagyon is tipikus, vontatott éneke alá. Ugyanakkor ebben a számban is van valami bizsergetően izgalmas, leginkább a szóló alatt, amikor a két gitár játéka szépen elválik egymástól, illetve amikor a basszus-dob alap fölött csak egy vékony gitárszólam lebeg. Számomra ez a dal idézi a leginkább a ’80-as évekbeli Candlemasst.
Az instrumentális The Man Who Fell from the Sky a maga három és fél percével az album legrövidebb dala; egy lassú középtempó, amelyben talán nem láttak elég fantáziát Edlingék ahhoz, hogy teljes értékű (énekes) nótát faragjanak belőle. Mindössze egy lüktető alapriff, amelyre némi gitárdíszítést pakoltak.
Azt gondolom, a lemez nagy slágerei főként az első felvonásban hangzanak el. Persze a „B oldal” nótái sem mennek egy bizonyos szint alá, de itt már a doomster-fül is fárad; érdekes lenne fordított sorrendben is meghallgatni az anyagot – előbb az utolsó négy, majd az első öt nótát –, hogy kiderüljön, a folytatás is van-e olyan erős, mint a kezdetek. A Witches-ben például egy remek váltásnak lehetünk fültanúi, de egyébként is jó pár témát pakoltak benne egymás mögé. A gyors Born in a Tank egy Black Sabbath-os (Children of the Grave) riffre épül, amit egy másik, hasonlóan ütős témával váltogatnak, a gitárszóló pedig némi keleties hangulatot csempész a dalba. A refrén is emlékezetes – a végjáték talán legerősebb tétele ez a dal.
Mindegyik számban vannak olyan finomságok, amelyek végig izgalmassá teszik az előadást. A Spellbreakerben ilyen a „The mother of life is a whore” sorra kihegyezett refrén és a gitárszóló. A The Day and the Night a maga csaknem kilenc percével tartogatja a legkevesebb meglepetést, ugyanis nagyjából végig ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik – talán éppen ettől az epikus szerzeménytől lesz egy kicsit sok a végére a cucc. Ám mint mondtam, a bivaly hangzás, a változatos tempók és a remek témák így is a svéd ötös egyik legjobbjává emeli a Candlemass 2005-ös albumát.
