Nem akármilyen előzmények után került sor erre a három fellépős bulira! Januárban az Exodus útilaput kötött Steve „Zetro” Souza talpára, akivel utoljára múlt év december elején léptek színpadra. Visszatért régi énekesük, Rob Dukes, aki 2005-2014 között volt a banda tagja; bemutatkozására április 5-én, Philadelphiában került sor. Ott három bónuszdallal kiegészítve idén 40 éves debüt albumukat, a Bonded by Blood-ot tolták el teljes egészében. Kiegyeztem volna vele, ha Phoenixben is ugyanez lett volna a setlist…
A turnét még a Deicide vendégszereplésével hirdették meg, ám Bentonék „ütemezési problémákra” való hivatkozással visszaléptek. A Possessed ugrott be a helyükre, akik később „egészségügyi problémák” miatt szálltak ki a programból. Megüresedett helyükre a promóterek a coloradói thrasher Havokot szervezték le – számomra ez volt a legideálisabb verzió, erre mondtam végül igent, és vettem meg jegyemet az április 27-i hangversenyre, amelynek elő-előzenekara a chicagói illetőségű, szintén thrash-ben utazó Misfire volt.
A mindössze háromhetes, 13 állomásos Swarm of Horror turné nyitó koncertjére nálunk, Mesában (Phoenixben) került sor. Nem volt időm magamévá tenni a MISFIRE eddigi egyetlen nagylemezét, a 2021-es Sympathy for the Ignorant-et (új anyaguk, a Product of the Environment LP május 2-án lát napvilágot), így szűz fülekkel hallgattam őket. Tisztességesen letolták a szűk félórás programot, itt-ott ígéretes ének- és gitártémákra is felfigyeltem, ami elég motivációt adott ahhoz, hogy a debüt albumba vagy az új anyagba is belefüleljek. Kiállásuk nem volt lehengerlő, de hálátlan szerep jutott nekik: viszonylag ismeretlen versenyzőként kellett a két nagy név előtt bemelegíteniük az egye gyarapodó számú, vérbő thrash-re éhes közönséget.
Ha az Exodus az irányzat egyik alapbandája, az aranykor, a dicső ’80-as évek képviselője, akkor a HAVOK a thrash új hullámának, új generációjának zászlóshajója, kiemelkedő csapata. Úgy láttam, sok fiatal rajongó főleg miattuk jött, az ő zenéjükre indult be leginkább – és hát volt is mire, mert David Sanchezék, ha színpadi mozgásukkal nem is, muzsikájukkal mindent elsöpörtek maguk elől. Bő félórás szettjükben csak pillanatokra lassítottak, simán nevezhettük speed/thrash mészárlásnak azt, amiben részünk volt. Pete Webber egy állat: az apró termetű dobos négykarú, négylábú szörnyetegként aprította a szerkót, diktálta – mint egy kérlelhetetlen, könyörtelen mechanikus szerkezet – a tempót. A turnégitáros Brett Rechtfertig míves szólókat varázsolt elő hangszeréből. Sajnáltam, hogy Nick Schendzielos a színpad másik felében pengette a vastag húrokat; kedvelem a játékát, viszont a zajmasszából csak ritkán hallottam ki az ő szólamát, és jó lett volna látni is, hogy mit művel a hangszerén. David Sanchez pedig – „Question everything”, azaz „Kérdőjelezz meg mindent!” feliratú pólójában – politikai utalásoktól sem mentes összekötő szövegekkel fűszerezte saját színpadi produkcióját.
A Point of No Return-nel kezdtek, s az agresszió hamarosan olyan dalokkal hágott a tetőfokára, mint a Hang ‘Em High vagy a Prepare for Attack. Már ekkor tombolt az őrület, de a java még csak ezután következett.
Az elhangzott dalok:
Point of No Return
Fear Campaign
Phantom Force
Hang ‘Em High
Prepare for Attack
Death Is an Illusion
New Eyes
Covering Fire
Give Me Liberty…or Give Me Death
From the Cradle to the Grave
Az EXODUS-t már kétszer láttam Gary Holt nélkül, és Gary Holtot is kétszer az Exodus nélkül (a Slayerrel), úgyhogy éppen itt volt az ideje, hogy végre együttálljanak azok a bizonyos csillagok. „Murder in the front row” – ahogy a költő mondta (Exodus: Bonded by Blood), és a Nile Theater-ben ezen az estén tényleg gyilkos volt a hangulat. Külön cikket megérne az az intenzitás, nyomás, ami a moshpit és a színpad széle között tapasztalható volt a közönség részéről. Amerikában még nem éltem ilyet, és Magyarországon is elég régen, pedig nagyjából mindig igyekszem az első három-négy sorban tartózkodni. Vállalva az ezzel járó kényelmetlenséget, és a minőségi hangzás hiányát, cserébe azért, hogy ott lehessek, ahol a zene kiszabadul a zenészek ujjai alól. Ez az igazi rituálé, varázslat, amivel számomra többet ad egy koncert, mint a konzervzene hallgatása. 🙂
Exodus-ének terén mindig is Zetro-párti voltam, a vele készült anyagok a kedvenceim, ezzel együtt kijelenthetem, hogy Rob Dukes visszatérése jót tett a csapat imidzsének, és nagyban megnövelte előadásuk színpadi dinamikáját. Az új frontember más típusú figura, mint elődje volt, amitől az együttes arculata is változott: a bandából az eddigi acsarkodó puma helyett egy vérengző grizzly medve vált. A phoenixi közönség mindezt hangos „Dukes! Dukes!” kórussal hálálta meg a csapatnak. Az Exodus sztárja ezzel együtt egyértelműen Gary „Officer” Holt: amerre ő járt a színpadon, ott sűrűsödött meg a tömeg, lendültek a karok a magasba, volt a leghangosabb az ováció. A veterán gitáros pedig ezt szerény mosollyal és remek játékkal hálálta meg.
S hogy milyen szettet kaptunk végül? Mint az lentebb is látható, egy igazi best of programot, amelyben az együttes szinte valamennyi korszaka képviseltette magát. A Bonded by Blood-ról végül csupán négy nóta hangzott el, a Dukes-érából pedig mindössze két dalt tűztek műsorra. Természetesen az olyan klasszikusokat sem hagyták otthon, mint a Brain Dead, a Blacklist, a War Is My Shepherd és a Toxic Waltz. Külön örültem a Pleasures of the Flesh-nek, és még jobban örültem volna, ha az Impact Is Imminent albumról is felcsendült volna egy-két szerzemény. De nem vagyok telhetetlen, életem eddigi legjobb Exodus koncertjét láttam-hallottam Phoenixben, ami a fentebb említett tényezők együttesének köszönhető.
Az elhangzott dalok:
Bonded by Blood
Iconoclasm
Brain Dead
Fabulous Disaster
Deathamphetamine
Blacklist
Pleasures of the Flesh
A Lesson in Violence
Piranha
War Is My Shepherd
The Toxic Waltz
Strike of the Beast
Az Exodus programját követően, előbb a Havok-os srácokat sikerült elkapnom a merch-ben néhány szóra és egy-egy közös fotóra, majd egy váratlan megérzéstől vezetve, már kint az utcán átmentem az épület túloldalára. Építészetileg elég béna megoldás, ám rajongói szempontból abszolút kedvező helyzet, hogy a színpadról csak az utcára, ráadásul Mesa főutcájára kilépve lehet bejutni a szomszédos ajtó mögött megbújó öltözőbe. Így aztán az első ember, akit ott megpillantottam, a gitáros Lee Altus volt, majd amikor éppen vele készítettük a közös fotót, Gary Holt ment el mellettünk. „Mindjárt jövök!” – mondta az ott gyülekező rajongóknak, majd elsietett, visszajött, aztán megint volt valami sürgős dolga, úgyhogy vele végül nem lőttem közös képet. A szivarozó, kedélyes frontemberrel (aki később ráérősen kiült beszélgetni a teraszra alkalmi ismerőseivel) viszont igen.
Teljes értékű este volt, kívánom, hogy nektek is sok hasonlóban legyen részetek!
További képek a koncertről: https://www.facebook.com/photo?fbid=10222184113471034&set=pcb.10222184136871619