- NAP 2025.01.31. (péntek)
A hajón baromi gyorsan telik az idő, csütörtökön még azon paráztam, hogy felengednek-e egyáltalán a hajóra, a péntek reggel 7 pedig már szokás szerint a hajó edzőtermében talált, mert nem bírtam aludni. A terem ilyenkor szinte üres, szépen, nyugodtan fel lehet készülni az előttem álló napra, ezért is szeretek lejárni ilyenkor ide ahelyett, hogy a kabinban próbálnék aludni három másik ember mellett.
A kellemes edzés és a zuhanyzás után épp nyitásra megérkeztem a merchandising üzlethez, ahol nem is volt olyan horror a sor, beszereztem egy 150 körüli sorszámot, és boldogan mehettem is reggelizni abban a tudatban, hogy valamikor 9 és 10 között bejuthatok válogatni a boltba, és még a 10 órakor kezdődő első koncertet is elcsípem.
A bőséges reggeli után vissza is battyogtam a merch-höz, de nem rendeztem nagy vásárlást, pedig az árak egészen visszafogottak voltak. Végül megvettem szokás szerint az esemény pólóját, egy kifejezetten a 70 000 Tons of Metalra készült Sepultura pólót és egy dedikált CD-t a Seven Kingdomshoz, ami remek megnyerhető ajándék lesz az óbarocki kvízjátékunkban.
A „nagybevásárlás” után irány a fedélzet, ahol végre elkészült a nyitott nagyszínpad is (egész éjjel építették), de valami nem stimmelhetett, mert rögtön fél órás csúszással kezdett a nap nyitóbandája, a Trollfest. Korábban némi távolságtartással viseltettem a banda iránt, kicsit félek az ilyen nagyon vicces metálzenekaroktól, de némileg beleástam magam a munkásságukba, és hát ők tényleg viccesek. A kis késés után pedig meg is jelentek a színpadon – talpig flamingójelmezben, hogy aztán belecsapjanak az egyik legnagyobb slágerükbe, amivel az Eurovíziós fesztivált is megjárták – Dance Like a Pink Flamingo.
Egyébként már így 11 óra tájban is rendkívül erős volt a karibi nap, és mivel rossz szokásom szerint mindig a kabinban hagyom a naptejemet, nagyon jól jött, hogy idén is pár fiúból és lányból álló csapat járta a fedélzetet, hogy az éppen halálra égni készülő metalosokon segítsen naptejjel és bekenéssel/befújással. Ezúton is köszönöm nekik áldozatos munkájukat, spóroltak nekem pár kellemetlen éjszakát.
A következő kiszemeltem az elég sűrű menetrendben a kanadai Lutharo volt, akiket többen is ajánlottak nekem a szerkesztőségből, és nem is kellett csalódnom: egyedi thrash/modern melodikus metal szólt a hangszórókból, egy kis női énekhanggal megfűszerezve. Nem véletlenül hasonlítják őket sokan az Arch Enemyhez, van a dologban valami, hogy úgy mondjam… A tiszta ének sajnos egy kicsit lelógott a produkcióról, de összességében jó emlékeket hagyott bennem a Lutharo, fogom még őket hallgatni.
A hajó gyomrából ismét a fedélzetre merészkedtem, hogy a légionárius death metal földbe döngölő dallamaira (Ex Deo) süttessem magamat ropogósra az egyre erősödő szélben. Tagadhatatlan, hogy profi volt a produkció, elvégre kismillió helyen bizonyított zenészekből áll az Ex Deo brigádja, és azt is értem, hogy valamivel ki kell tűnni a dömpingből, de maga a zene nem volt olyan lehengerlő, hogy csak úgy hallgassam magamtól bármikor is, így nagyjából a koncert háromnegyedénél inkább az ebédre koncentráltam, majd jöhetett egy kis jól megérdemelt pihenés a fedélzet egy távolabbi, nyugodtabb zugában, hogy aztán délután 3 körül Ihsahn produkcióját csodálhassam meg szintén a fedélzeti színpadon. Nagyon szuggesztív előadásnak lehettem tanúja, de valahogy végig csak arra tudtam gondolni, hogy a talpig feketébe öltözött zenészek hogy nem válnak egy pillanat alatt egy marék hamuvá a színpadon a pokolian erős naptól, mint a vámpírok? Mindenesetre a lényeg, hogy a letisztult, sallangoktól mentes Ihsahn-dalok nagyot szóltak ezen a napon, nem volt szükség a korábban megszokott black metalos pózokra, hogy működjön ez a fajta zene.
Úgy tűnt, sikerült úgy összeválogatnom a pénteki programot, hogy a maximális lépésszámot tegyem meg (egyébként sem ritka, hogy a hajón koncertről-koncertre járva napi 12-14 km-t is megteszek), mert a fedélzetről ismét a hajó bugyraiba kellett leereszkednem, hogy ismét egy teljesen más típusú bandát, konkrétan a Delaint láthassam. Valamilyen oknál fogva az elmúlt egy évben eléggé rákattantam a csapatra, bár a stílusuk elég távol áll tőlem, így ez volt a nap egyik általam legjobban várt koncertje. A setlisttel nem is volt gond, jöttek szépen sorban a slágerek, de a technikusok nem voltak épp a helyzet magaslatán, mert gyakran alig lehetett látni magát a bandát a rengeteg füst miatt, viszont a hangzást végre sikerült eltalálniuk, ez volt a nap első olyan koncertje, ahol nem lehetett semmiféle panasz arra, ahogy a banda szólt.
A következő banda számomra a Finntroll volt, és igen, kitalálhatjátok, a fedélzeten, hogy a 70 000 Tonna végére igazán formásra sétálhassam a seggemet. A finntrollos arcokat mindig is szórakoztatónak tartottam, több koncertjükön is voltam Pesten, szóval sok újat nem reméltem tőlük, ehhez képest egy aránylag eredeti ötlettel álltak elő: Az első fellépésükön a súlyosabb, sötétebb nóták kerültek eljátszásra, míg a partizósabb szerzeményeket a második körre tartogatták. Nekem nagyon bejött a sötétebb szett: hiába a tűző napon adták elő, az egy zenekarra eső legtöbb trollfület felvonultató banda ismét megmutatta, hogy nagyon értenek a hangulatteremtéshez, bár néha egy kicsit nehéz őket komolyan venni.
A Finntroll után jöhetett a Kovenant, amit szintén nagyon vártam, hiszen a (nem hivatalos) 70 000 Tons Spotify-listáról sokat pörgött nálam az előző évben, nagyon bejött ez a szinti-alapú furaság, amit akár nevezhetünk ipari black metalnak is. A hamvaiból feltámadt banda kicsit nehezen talált magára az első percekben a színpadon, hiányzik még, hogy visszajöjjön a rutin, és lassan melegedtek be, mint egy régi Zsiguli, de 2-3 szám után végre bepörögtek, főleg a szuper lelkes közönség reakcióját látva. A volt Cradle of Filth énekesnővel (Sarah Jezabel Deva) kiegészült csapat elképesztően hangulatos koncertet dobott, és bár a sok szinti és az operás vokálok a nap talán legkevésbé metalos hangzású zenekarává tették a The Kovenantot, nálam Top 3-as az előadásuk. Jó lenne 10-15 koncerttel később látni még őket, addigra tutira újra összecsiszolódnak.
Ismét éles váltás: Dirkschneider a lenyugvó nap fényében a fedélzeti színpadon. Udo papa ezúttal sajnos nem az UDO-vonalat képviselte, hanem úgy döntött, hogy a Balls to the Wall Accept-lemezzel szórakoztatja a nagyérdeműt. Mivel ez a fajta heavy metal meglehetősen hidegen hagy, ezért csak pár számot néztem meg Udo iránti tiszteletből, de ennyi idő alatt is megállapíthattam ismét, hogy Udo még mindig hatalmas figura, mind méretben, mind személyiségben, akit mindenkinek látnia kell, aki metalra adja a fejét.
Egy gyors vacsi, és ismét a jégpályán találtam magam, ahol talán az egyik legjobban várt, eddig nem látott zenekarom következett, a Tankard, és nem is kellett csalódnom. Ha Udóra azt mondtam, jelenség, akkor mit lehet mondani a Tankard-énekes Gerrére? Árad belőle a jókedv, a pozitivitás, a bulibáróság, és hatalmas sörhasa ellenére elképesztően energikus, végigpörögte az egész bulit, néha még helyben futva is, annyira szétvetette az energia. A repertoárban a legnagyobb Tankard-slágerek kaptak helyett, volt itt Zombie Attack meg Chemical Invasion, a közönség pedig nagyon hálás volt az ősz hajú zenészeknek, hogy mekkora bulit csaptak így 60 körül. Le a kalappal a srácok előtt, így kell csapatni ennyi idősen is a thrasht! Ez az igazi old school, és néha a legegyszerűbb dolgok működnek, a Tankard muzsikájánál meg nehéz lenne egyszerűbbet találni. Totál önazonosak a tagok, abszolút rájuk van szabva, amit játszanak, és ha ezt belátjuk, már meg is van a Tankard sikerének a titka.
Ismét éles váltás: a Tankard koncertjéről a Swallow the Sun különleges szettjére estem be, sajnos csak a közepe táján. Hogy mi volt a különleges a szettben? Hogy a banda mellett a színpadon egy finn balett-társulat is fellépett, iszonyatosan nagy sikert aratva. Én csak az előadás utolsó 10 percét láttam, de már az is teljesen lenyűgözött, nem csoda, hogy percekig állva tapsolt nekik a metalos közönség. Nagyon nagy ötlet volt a STS zenéjét ötvözni a balett látványelemeivel, remélem, ez a felállás máshol is látható lesz, mert tényleg nem mindennapi élmény.
Az est végére magamnak a Sepultura beltéri fellépését tartogattam, és Kisserék hozták is a kötelezőt. A budapestihez képest egy rövidített setlisttel búcsúztak el első körben a hajó közönségétől, mielőtt végleg szögre akasztanák a hangszereket, és látszott, hogy jó hangulatban teszik mindezt, nem volt érezhető rajtuk fásultság vagy unalom. Azt hiszem, egyébként ennek a feloszlásnak az egyik legnagyobb vesztese az új dobos lesz, mert látszott rajta, hogy nagyon ott van, nagyon akar bizonyítani – csak hát már nem sok ideje maradt.
A koncert után nekem mára ennyi volt az élő zenéből, de még megismerkedtem a midnight snack intézményével, ami azt jelenti, hogy a kantin éjfélkor még egyszer kinyit a vacsora után, és a napközben felszolgált falatkák maradékát a nagyérdemű elé tálalják, hogy az est hátralévő részére is legyen energia. Kedves figyelmesség, így nem kell csak a még tovább nyitva tartó pizzériára támaszkodni, ha valaki éjjeli buliállat. Hamarosan folytatjuk a 3. nappal!
