
„Halott virágok illatát nyögik a fák és megrázkódik a táj, valami véget ért, valami fáj…”, ez a sor jutott eszembe, amikor eme írásomra (rá)készültem. Történetesen arról van szó, arra vonatkozik, hogy az olasz zenekar, idén véglegesen leteszi a lantot és elbúcsúzik a színtértől.
Hivatalos kommünikéjük úgy hangzik, hogy „2024. augusztus 19-én a Necrodeath bejelentette, hogy az új album és a 2025-ös búcsúturné után másodszor is feloszlik. Utolsó albumuk, az Arimortis 2025. január 17-én jelent meg.” Jó szokásukhoz híven, egy kitűnő albummal „lépnek le a színről”. Ellenben, mindenképpen meg kell emlékeznünk múltjukról. 1984-ben, még Ghostriderként „jöttek össze”, soraikban Marco Pesenti dobossal, Piero „Peter Volcano” basszusgitárossal, Claudio „Fuckin’ Clod” Bonavita gitárossal, illetve Nicola „Ingo Veleno” Ingrassia énekessel és jelentettek meg egy próbatermi felvételt (Rehearsal ’84), valamint kettő demót (The Exorcist – 1984, Mayhemic Destruction – 1985). Mi több, zenei aktivitásuknak volt már múltja, mert az 1984 nyarán alakult csapat elődje a feloszlott Leech nevű banda volt, amelyben korábban Peso és Claudio játszott. Aztán hamarosan találkoztak Ingo Veleno énekessel, aki akkor egy másik zenekar gitárosa volt, és Peter Volcano basszusgitárossal. Peter 1985-ben, a Mayhemic Destruction felvételei után döntött a távozás mellett, így a helyére Paolo Delfino érkezett, és nevüket Necrodeath-re változtatták. (Mellékinformáció: 2010-ben, mint a Necrodeath tagjainak side projectjeként alakultak újjá és adták ki a The Return of the Ghost albumot, a Mayhemic Destruction válogatást (egyaránt 2011) és a Necrodeath-tel közös, Back to the Abyss splitet (2012).

No, de most térjünk vissza cikkem tárgyára. A ’80-as évek közepén szárba szökkent thrash metal mozgalom egyik legjobb, legtehetségesebb, európai bandájává nőtték ki magukat, simán versenyképesek voltak a Kreatorral, a Destructionnal, a Sodommal, esetlegesen, a brit thrash vonallal, azonban akkori kiadóik (Nightmare Productions – Into the Macabre 1987 – ez valószínűleg saját/magán kiadás lehetett – és a Metalmaster Records Fragments of Insanity – 1989), népszerűsítés, reklám, promóció terén nem állt a helyzet magaslatán (hozzáteszem, hogy 1985-ben a The Shining Pentagram demóval indítottak), magyarán a „háttérország” nem volt egy ligában a Noise-zal, a Steamhammerrel, a Roadrunnerrel stb., így a csapat eltűnt a süllyesztőben, ugyanakkor kultikus hírnévre sikerült szert tenniük. Aztán 1990-ben, „ugyanezzel a lendülettel” be is dobták a törölközőt, hogy nyolc évvel később, amikor a klasszikus zenekarok újjáalakulása történt (mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy kikre gondolok), ők is új életet leheljenek a Necrodeath-be. Munkásságukba pedig nem lehetett belekötni, hozták formájukat, magyarán minőségi thrash metal albumokkal rukkoltak elő, sőt, annak idején, 2001-ben, Black as Pitch lemezük nálam az akkori esztendő legjobb alkotása címet nyerte el.
Lendületük nem hagyott alább az elkövetkezendő években sem, szinte folyamatosan ontották korongjaikat, míg nem elérkezett az idei esztendő, és végleg lezárva karrierjüket, piacra dobták az Arimortist. Az is a „számlájukra írandó”, hogy Peso dobos mindvégig kitartott a banda mellett, Alberto „Flegias” Gaggiotti énekes a ’98-as összeborulás óta van jelen, míg Pierangelo „Pier” Gonella gitáros 2007-től, illetve Gianluca „GL” Fontana basszusgitáros (Peter Dayton álneve David Lynch Lost Highway című filmjének antagonistájának nevéből származik) 2008-tól vannak a zenekarban. A búcsú pedig remekre sikeredett, minőségi thrash produkciót kapunk az arcunkba. Esetükben abszolút elfogadható és megbocsátható, hogy a nyitó Storytellers of Lies egy „jóízű” ’83-as/’84-es Slayeres riffel nyit, szélsebes pusztítás a Necrosadist, előszeretettel adagolják – a változatosságra való törekvés jegyében – az akusztikus betéteket (New God, Arimortis, No More Regrets), esetenként a dobhangzás a korai Possessedre hajaz, és hogy a záró Hangovert – stílszerűen – hányás zárja. Dallamokkal, váltásokkal szövik át a dalokat, – ahogyan azt korábban is tették -, teret engedve a málházós, kimért ütemeknek, borult melódiáknak (Near-Death Experience, Alien).

Megadom mind az öt csillagot nekik, ami egyrészt teljes pályafutásukra, másrészt idei alkotásukra (egyaránt) vonatkozik. Számomra hiányozni fognak.
